A választások előtt két héttel beszélgettem az egyik barátommal (hívjuk Totónak) arról, hogy vajon a Tisza által produkált hihetetlen eredmények fényében van-e értelme még a helyi szerveződésnek, az olyan hosszantartó és ügyek körüli építkezésnek, amit például a C8-Civilek Józsefvárosért, a Szikra, az aPont vagy épp a Kossuth-körök csinálnak. Totó teljes letargiában beszélt arról, hogy mennyi munkát feccölt éveken keresztül a saját szervezetébe, a helyi csapatok létrehozásába, az öntudatos és aktivizálható vezetők felkeresésébe és felépítésébe – és akkor bumm, jön egy kiugrott fideszes, aki egy pár jól megkomponált Facebook-posztnak és ügyes interjúnak köszönhetően akkorát gurított, hogy még mielőtt megalakult volna a pártja, már 15 százalékra mérték a biztos szavazók körében (azóta pedig, mint tudjuk, duplázott, a politikai elemzők meg hebegve bullshitelnek).
Totónak akkor is azt mondtam, amit a választások óta jobbára az elemző-kommentátor megmondóemberek is mantráznak:
a helyi építkezést nem lehet megspórolni.
A Tisza csak Magyarországon új jelenség, de Európában az ilyesfajta protesztpártok az elmúlt évtizedekben nagyon látványos eredményeket tudtak produkálni (pl. az olasz Öt Csillag, a görög Syriza, a spanyol Podemos, de még a Jobbik is), sok helyen kormányra is tudtak kerülni – aztán a valós közösségépítés és -szervezés híján mind összeomlottak, a megszűnés szélére kerültek. Az emberek ugyanis valami ellen vagy valami mellett szavaznak, és amikor kiderül, hogy a valami ellen szavazás ritkán vezet eredményre, akkor hirtelen az addigi támogatók elpárolognak. (Ilyen szempontból a Fidesz egyébként sikeresen meghekkelte a rendszert, a szó szoros értelmében: 2011-től kezdve mindig úgy módosítják a választási törvényeket, hogy ha el is veszítik a többséget, meglegyen a kétharmad). Az szerintem nem kérdés, hogy a Tisza protesztpárt; a kérdés az, hogy át tudja-e dolgozni magát egy olyan szervezetté, ami az emberek valós vágyait és ügyeit képviseli.
A valódi képviselethez pedig valódi kapcsolatok kellenek: beszélgetések az utcán és az ajtókban, közös események, közös ügyek. A pusztán egymás mellett élő embereket a tartós közös ügyek, és az ezekkel kapcsolatos kitartó közös tettek és akciók kovácsolják közösségé. Egy szemétszedésből nem lesz közösség; egy fél éven keresztül tartó a csikkeldobás elleni közös akciózásból már inkább. Egy tüntetés vagy demonstráció lendülete, legyen az bármilyen újdonság is, pár hétre elég: Magyarországon ezt láthattuk már többször, amikor a rabszolgatörvény, majd az oktatási mozgalom lendületében Budapesten kívül is számos helyen voltak megmozdulások – aztán elhaltak.
Ezzel szemben mondjuk egy bányanyitás vagy egy akkufeldolgozó megakadályozásához olyan bátorság, eltökéltség és olyan kitartó munka szükséges, hogy a folyamat végére
a polgárok saját magukat kovácsolják közösségé.
Ezeket az ügyeket (amik lehetnek egészen apró-cseprő, de mindenkit idegesítő problémák, vagy akár nemzetközi beavatkozást is igénylő helyzetek) viszont csak a kopogtatás, interjúzás, beszélgetés során tudjuk meg, ahogy azt is, kik azok a polgárok, akik azonnal csatlakoznának, ha tudják, hogy más is dolgozik az Ügyön. Ehhez viszont kellenek helyi szervezők, akihez szükséges erőforrásokat is rendelni: nyomdaköltséget, telefont, alkalmasint irodát és fizetést biztosítani.
Ez a típusú közösségszervezés nem új dolog: ezt a „módszertant” követték már a sztrájkoló egyiptomi kőművesek, de a világ első munkástanácsát létrehozó római proletárok i. e. 494-ben – és azóta mindenki. Ennek az alapján működtek a Berlusconi-féle Forza Italiát másoló 2002 után létrejött polgári körök is, amiket a Fidesz aztán nagyon hamar el is kezdett lekeverni/bedarálni.
Ezeknek a közösségeknek ugyanis nagy az önállóságuk, és tartós politikai erőt is képesek kiérlelni. Egy ilyen közösséggel szemben – épp a pilismaróti és az alsózsolcai polgármesterek, vezetők nyilatkozataiból tudjuk ezt – nem tud a hatalom mit kezdeni, mert épp azokon a személyes kapcsolatokon keresztül fognak erőt mutatni, amin egyszerűen a társadalmunk alapszik. És persze a vezetőt számonkérni is így fogják.
A helyi szervezés (ami aztán majd összeérhet országossá) éppen ezért hatalmas lehetőség: az emberek alapvetően ugyanis szeretik érezni azt, hogy tudnak változást elérni, és a vezetők alapvetően szeretik, ha az emberek szeretik őket. Ez az a fogás, amit az önszerveződő közösségek találhatnak a politikai rendszeren: senki sem szereti, ha népnyúzó zsarnoknak hívják, szóval a demokráciát legalábbis el kell mímelni – és ha eleget mímeljük (vagy mímeltetjük a vezetőkkel), akkor egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy természetessé vált a részvételünk. Ahogy természetessé vált Józsefvárosban az, hogy egy-egy döntés előtt az érintettekkel az önkormányzat fórumot szervez, és figyelembe veszi a szavukat, bevonja őket a döntésbe.
A polgárokat pedig ezen keresztül lehet visszaszoktatni arra, hogy
újra magukénak érezzék a politikát,
hogy változtassanak – hogy ne a „változásra szavazzanak”, hanem ők maguk változtassanak azon, amin ők maguk szeretnének, úgy, ahogy szeretnének. Ha Magyar Péter egy ilyen országot szeretne, akkor ezt a munkát el kell végezni: önbizalmat kell adni az embereknek, s bizalommal kell fordulni feléjük és segíteni, hogy közösen szőjék újra a társadalom hálóját. Ez már sok-sok helyen elkezdődött az országban, nagyon sok szervezettel, és nagyon látványosan működik itt Józsefvárosban. Az új mozgalmaknak tehát nem nulláról kell kezdenie: érdemes közösen tanulni a történelemből és a körülöttünk eredményes jógyakorlatokból!
Tarcsay Tibor
Ez egy véleménycikk, ha eszébe jutott valami róla, esetleg vitatkozna vele, írja meg, és küldje el a szerkesztoseg@jozsefvarosujsag.hu e-mail-címre!
Nyitókép: Mile Máté
