Van egy titkos átjáróm. Nem beszélhetek róla senkinek. Először a Lidi súgta a fülembe, hogy senkinek. Azután Anyu dörrent rám, hogy SENKINEK, és a mutatóujja mint a viharjelző zászló lengett a levegőben. Azt is hozzátette, hogy különben MINDENNEK vége. Senki és Minden, úgy ízlelgettem, úgy forgattam magamban ezt a két szót, mintha cukorka lett volna a számban. Keserű cukor. Mardosta a torkomat, még az orromba is felszaladt.
Esténként indulok el a titkos átjárón. Amikor ránk borul a kátrányfekete éjszaka, behunyom a szemem és ráteszem az egyik lábamat. Utána a másikat, és mint az akrobata, akit a cirkuszban láttam, csak lassan, lépésről lépésre haladok, úgy egyensúlyozom át magam rajta. A szememet sem nyithatom ki, vakon megyek át. Lent a mélyben acsarog a Senki és a Minden. Ha átérek, becsukott szemmel kell megtalálnom az ágyamat a kék csíkos takaróval, az asztalomat a színes ceruzákkal. És a polcon a könyveket. Fellapozom az Andersent, és elképedek, hogy Borsószem hercegkisasszony húsz paplan alatt is megérzi a borsószemet.
Semmi esetre sem vagyok hercegkisasszony, egy ideje a Mihli Annuska lettem. Anyunak szerencséje van, ő Bözsi maradt. Lidi Rózsi lett a papír szerint. Egy paplannal hárman alszunk a dikón. Az első napokban elalvás előtt a pince boltozatos plafonján bámultam a pókhálók kifeszített szövetét, azután a lepedőkön átsejlő gyertyafényt. Mi nem fal mellett vagyunk, ezért négy lepedő határolja a rekeszünket. A dikó mellett van egy asztalunk, azon a spirituszfőző, evőeszköz, tányér és bögre. Alatta nagy kosárban az élelem. Főleg lencse és sárgaborsó. Van még krumplink és kis vászonzsákokban kockára darabolt, szárított kenyér. Vizet vagy Planta teát iszunk. És igazi ünnep, ha kapok egy kockacukrot! Ha nincs víz, havat olvasztunk, mint ma. Előtte felbolydult az egész pince, kiabált, tolongott minden néni és gyerek, amikor behozták a lovat. Állítólag itt, a Rudolf tér közelében találták. Még fent összedarabolták, úgy hozták le a pincébe.
A havat vájlingokban hordták. Nagy jövés-menés volt. Mindenki szaladt a rekeszébe lovat főzni. Anyuék is elkezdték. Borsószem kóstolt már lovat? Annyian járkáltak a rekeszünk előtt, hogy letérdeltem és imádkozni kezdtem.
Csak ilyenkor szólalok meg hangosan. Az Üdvözlégyet még Lidi tanította Máriaremetén, amikor ott bujkáltunk. Észrevettük, hogy a házinéni többször beles a szobánkba a függönyön keresztül. Imádkozni kell, találta ki Lidi. Térdeltünk hárman egymás mellett: „imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen.” Bűnös is vagyok, meg okos is, hamar megtanultam az imát, ahogy az új neveinket is. Én nem tévesztek, de Lidi és Anyu időről időre elrontja, az előző bérelt szobánkat is azért hagytuk ott a Németvölgyi úton. Anyu azt kiabálta a nagynéném után, hogy Lidi! Hirtelen ott acsarkodott ránk a Senki és a Minden, azonnal tovább kellett állnunk. Másnapra megfizettünk egy szekeret, ügetett a ló velünk Máriaremetére.
Száll a gőz, kicsapódik a lepedőkre. A mai nap izgalmai, odafönt a tankok, idelent a tolongás, izgatott zsongás, most meg a lóhús édeskés, nehéz illata elálmosít. Lidi és Anyu sürgölődik, én elnyújtózom a dikón. Egy kis, kerek képű fiú dicsekedett ma, akinek ablak mellett van a rekesze, hogy nagy pelyhekben hull a hó. Szerettem volna megkérni, hadd nézzem meg én is, de nem mondtam semmit. Csak az a biztos, ha nem mondok semmit. Pedig jó lenne látni, de még jobb lenne érezni, ahogy ropog a talpam alatt. Hóangyalt csinálni kinyúlt tagokkal. Becsukom a szemem, leszáll egy kristályos pehely, kékesfehéren csillan a kezemen. Majd még egy és még egy. Belenyalok. Lóíze van, kiköpném, de nem lehet, mindent bent kell tartani. Aztán egyszer csak kopp-kopp, nehéz vízcseppek váltják a pelyheket. Abban a pillanatban meghallom a lihegést. Hogy nem vettem eddig észre? Egy kutya áll velem szemben. Szürke szőre csomókban összeragadva. Olyan közel áll, hogy érzem a ziháló melegét. A kutya hátán még egy kutya, és azon még egy. És mindig még egy. Toronymagasan állnak a kutyák előttem. A pofájuk tátva, fel-le rázkódik az oldaluk. Annuska, Annuska, ébredj fel, mindjárt kész a leves!
Anyu simogatja a hátam, kelteget, elaludtam a dikón, bár még csak kora este van. A rossz álomtól megizzadtam. Fáj a gyomrom az éhségtől, és wc-re kell mennem. A rekeszekben mécses világít, visszafelé jövet kábán bámészkodom, nézem, ahogy mások esznek. Az egyik rekeszt hosszan lesem, négy gyerek, három lány és egy fiú mohón szürcsöli, gyorsan nyeldekli a ló húsának levesét. A rekeszükből szürke ruhás, kicsi öregasszony lép elém. Elállja az utat, az arca egész közel van hozzám. Csapzott homlokkal mered rám. Na, mi tetszik, kérdezi. Éhes vagy? Fújtatva beszél, a száját nyitva hagyja. Foghíjai közül feketeség szivárog. Ha megmondod, hogy hívtak régen, kapsz egy tányér levest! Hirtelen keserű íz szalad szét bennem, a fejem búbjáig libabőrös leszek tőle. Nemet intek és sarkon fordulok.
Rohanok vissza a rekeszünkhöz, a mi négy lepedőnkhöz. Anyu kérdezi, van-e valami baj. Újra nemet intek. Pedig remegek kívül-belül. Mondjam el neki egy tányér levesért? Ennek a banyának?! Dehát azt csak magamnak suttoghatom el esténként, hogy el ne felejtsem, és hogy végre itt hagyhassam a Mihli Annuskát. Hogy azon keresztül induljak haza, azon a keskeny függőhídon, a titkos átjárón, ami ott feszül és imbolyog a lábam alatt a Senki és a Minden vaksötétsége fölött.
Nattán-Angeli Nóra
Nyitókép: freepik
