– Láttam minap a Nero korrektúráját – mondta Karinthy Kosztolányinak. – Te egyáltalán nem használsz vesszőt?
– Tele van vesszővel.
– Szerinted. Mint az arab Bagdadban. Miért gyűlölöd a vesszőket?
– A vesszőket? Elmondjam?
– Ne titkold – ivott bele Karinthy a keserűvizébe.
– Amikor még kicsi voltam, a tanító néni hangosan olvasott fel egy szöveget. És nekünk kórusban utána kellett ismételni. Szörnyű volt. A vesszőket mindig úgy akarta kihangsúlyozni, hogy felvitte a hangját, és megállt egy pillanatra. Egy életre akarta belénk sulykolni, hogy hová kell tenni a vesszőt. Például azt szavalta, hogy „édesapám szalámit szeletel”, és ekkor megállt. Te azt hitted, hogy valami szenzációs kijelentés következik utána. Mondjuk az, hogy „elválasztá Isten a világosságot a setétségtől”, de nem ez jött.
– Hanem?
– Hanem az, hogy „apának nagyon ízlik a szalámi”. Ami banális baromság.
– Zavar, hogy apád teremtett téged?
– Határozottan – felelte Kosztolányi, és rágyújtott.
– Most megvagy! A Neróban mindig tettél vesszőt a Kosztolányi után, pedig oda nem kell. És rágyújtott. Ez nem külön tagmondat, csak egy odaillesztett végződés, egy elsorvadó végtag. Elégett hamu, amit le kell lökni a cigarettád végéről. A vesszővel akarsz valami különleges jelentőséget adni ennek a pár szónak, ami hamu.
– Menj a fenébe – mondta Kosztolányi.
– A korrektor rendbe tette a vesszőket – mondta Karinthy –, halljuk a szonettet!
vesszőkön vesztem össze a minap
hogy hova kell tenni és hova nem
megkérlek ne vitatkozz velem
mondtam dühösen a korrektornak
kinek legfőbb érve hogy legyen
vessző ha véget ér egy tagmondat
ám szerintem mindent elronthat
e regula – rideg s lélektelen
rárivalltam a korrektorra
maga mit sem ért maga marha
már magáztam mert magázni könnyebb
s ha nem nyughat vesszőparipája
nyargaljon el a Conti utcába
hol várják vesszőre éhes hölgyek
– mondta Kosztolányi.
– Menj a fenébe! – mondta Karinthy.
