Két jóbarátom is azzal indít, hogyan írhatok én a jazzről, ha nem is értek hozzá? Hát, egyfelől nem a jazzről írok szakcikket elsősorban, hanem riportot a negyedik józsefvárosi jazzfesztiválról. Másfelől az utóbbi években, úgy tűnik, Magyarországon direkt előny vagy előfeltétel a hozzá nem értés. Aki nem tudja, az csinálja, és úgy csinálja, mintha tudná. Kiváló példa erre az árvízi védekezés, ahol a politikusok színes skálája tett úgy fehér ingben, milliós karórával a lapátkezén, mintha homokozna a gáton, de csak a fotósokat várták.

A fotósokat én is vártam a Rákóczi téren, mert az utóbbi három év tapasztalatából tudom, olykor ember- és riporterpróbáló feladat három napon át tizennyolc koncertet végigkövetni. Már a fellépők összeszámolása se könnyű, maradjunk annyiban, hogy közelítette a százat, a trióktól kezdve a kvartetteken át egészen két nyolcfős formációig. Vagyis a szervezők ismét beleadtak apait-anyait, s akárcsak az utóbbi három évben, idén is flottul ment minden. A koncertek felváltva zajlottak a téren és a Rákóczi Csarnokban, amely ismét élettel telt meg. Normál esetben ezt nem kellene megjegyezni, de aki kijár még a piacra, az látja, hogy egyre kevesebb az árus, és idő kérdése lehet, mikor kerül ilyen formájában lakat az ódon vaskapukra.

De vissza a jazzre, a hozzá nem értéshez. Tény, hogy a jazzben eligazodni lehetetlen, műfajilag annyira sokrétű, színes és árnyalt, és ez abszolúte igaz a magyar jazz-szcénára is, amit épp e fesztivál bizonyít, egyedülálló módon a magyar fesztpiacon. Mert

és itt azért arra is utalnék, hogy mindent szeretni, tehát a jazz minden árnyalatát nem lehet szeretni, mert aki mindent szeret, az semmit sem szeret. Én például nem igazán bírom a latino-jazzt, vagy a swinget, és a hagyományos jazz-sztenderdeket is unom, és attól is tartok, hogy ezektől dallamtapadásom lesz, ami az őrületbe kergethet. De idén (is) ez elmaradt, a zenekarok egymást ütötték, legalábbis minőségileg.

De nézzük a lényeget. A fiataloké a kezdet (és a jövő), így a Horváth Balázs Quarteté, mindnyájan vagy zeneakadémiát végeztek, vagy ott tanulnak. A közönség lassan, de biztosan kezdett el gyülekezni a téren, és a részben népdalokra épülő friss zenei világ már kezdte megalapozni is a hangulatot, és kezdtem én is megnyugodni, miután egy afganisztáni–amerikai haver gyorstalpalón elmagyarázta, hogy anno nem is a szovjetek támadták meg Afganisztánt, ahogyan most sem az oroszok Ukrajnát, hanem maga az USA…

Mert persze a jazzfeszt felerészt zene, felerészt baráti-társasági élet, így másnap például én amolyan egyetemi osztálytalálkozón vettem részt. Ilyképp az egész józsefvárosi feszt egyrészt zeneünnep, másrészt barátkozás. Hovatovább, mivel külön büfék sincsenek, elszabadult árak sem, bor-fröccs a csarnokban volt kapható, olcsón sör pedig a vietnáminál. Lángos és egyebek szintén a csarnokban a szokásos árakon. És persze belépő sincs.

Ennek megfelelően, valamint nyilván a színvonal okán, a jazzfeszt hozta az elképzelt telt házat úgy a csarnokban, mint a téren – kinn úgy 150-250 ember ült a dobozszerű kartonszékeken, immár rutinosan hordozva azokat ki-be, és sajnos szuvenírként haza is hordva-lopva, ami nem szép dolog. Ennyi bajunk legyen.

Majd következett a Tűzkő Salamon Quintet, a fiatal jazzgeneráció kiválóságai, és ha nem ülök, talán le is seggelek tőlük. Mert lendület, kakaó van bennük, és mintha öt szakmabéli öreg futotta volna legjobb köreit meglett korában. Különösen a dobos figurája, Éles Máté ragadott meg, napszemüvegével és lenyalt hajával, de mindezt stílusosan és átélten.

Meglehet, e szuggesztív előadás után emiatt nem hatott át a Snétberger Program diákjainak és tanárainak a programja, mintha túl sok lett volna a jazz-sztenderd, de, ugye, ezt ítéljék meg a jazzszakértők. Majd bent következett Danuel Bulatkin cseh jazz-zongorista Elysium nevű formációja, ez számomra szintén nem volt annyira átütő, de ezt is írjuk a félig-meddig kihevert vírusos bajomnak. Már meg is ijedtem, hogy még szinte el se kezdődött a feszt, túltelítődtem, de a pécsi Filc visszahozta az életkedvemet, ők fúziós jazzt játszanak, táplálkozván a 70-es és 80-as évekből. A Sokkal Másabb nevű formáció pedig mintha nem is jazzt játszott volna a pénteki nap zárásaként, néha úgy éreztem magam,

De lélekben ekkor már a szombatra koncentráltan, Balázs Elemért várva, aggódva, hallván, hogy betegsége miatt talán elmarad a koncert. De ő maga mondott Istennek hálát azért, hogy itt lehet, avagy a dobok mögött, immár hazajárva a józsefvárosi fesztre, lévén a szomszédban lakik. A zongoráknál öccse, József ült, Molnár Enikő és Varga Dávid énekelt, Komjáti Áron gitározott, Lakatos Pecek Krisztián nagybőgőzött, ütősökön a fiatal Czibere József (frissítés: nem, hanem Heinz Kornél) ugrott be, s vendégként itt volt Zana Zoltán szaxofonos, aki

fújta most. Balázsék régi és új dalokat hoztak, s mivel róluk úgyis csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni (ha tudnék), hát ennyi.

Úgyis egy újabb szuperprodukció következett, a Kőszegi 4 Generations, avagy a hatvanéves pályafutással rendelkező Kőszegi Imre, a doblegenda, a nem kisebb, de némiképp fiatalabb legendával, a nagybőgős Egri Jánossal, majd a még fiatalabb generációkat képviselve – nevéből is eredően – Egri János Jr. zongorán és Molnár Sándor szaxofonon. A duma ez esetben is felesleges, aki hallja, hallja.

Majd jött a Jónás-trió, úgy is mint Rezső zongorán, Géza bőgőn és Fülöp dobon, kiváló minőségben, magától értetődően. Majd a Tzumó trió jött Szabó Gabriella énekessel kiegészülve, persze egy üde női hang jót is tett a változatosságnak. Bár néhányan furcsálltuk, hogy Katona Klári dala hogyan kerül a repertoárra, de a közönség jól fogadta ezt is. S itt ejthetünk szót arról, hogy a jazz rétegzene-e, s ha igen, milyen értelemben? Mert a látogatókat szociológiailag nehéz lett volna belőni – persze, saját szociológuskollégáimat személyesen ismerem (vö. értelmiség), de volt itt 7-től 77 évesig (sőt inkább 2-től 90-ig) mindenki, józsefvárositól külföldiig, az öltözködés alapján pedig pláne nem lehet belőni a közönség jellegét. Jó, talán punk nem volt, de az elegáns hölgyektől a vénebb öregurakig volt itt mindenki, sok fiatal lányt pedig inkább valami popkoncerten tudnék elképzelni – de lám, ők is itt voltak. A jazz ilyképp kortalan, bevett és Csarnokba (is) illő.

De lélekben ekkor már a Juhász-Holló-Papesch-Pettik kvartettre készültem, mert Pettik Ádám neve garanciát jelent valami újra és pörgősre, Juhász Gábor nevét látva pedig eleve örültem, régi nagy kedvencem a gitáros. Kettejüket mikrofonvégre is kaptam. Az egyébként Bristolban élő Pettik egy új hangszert építve új formációt is megálmodott a barátaival – még Papesch Péter basszusgitárossal és Holló Aurél vibrafonossal, utóbbi most alkalmi beugró volt –, illetve Juhásszal is megnézték a hangszert, a Peckdrumot (becenéven Döncit), amely egy speciális ütőkészlet, kardálytengelyestől, lábdobbal, pedálokkal, cintányérokkal, pálcákkal – egyébként meg leírhatatlan, tessék itt megnézni a képet. A talán leginkább a világzenés Besh o droMból ismert Pettik most nemcsak a világzenei alapokat hozta, hanem társai műfajai-dalai is beépültek a repertoárba, elképesztő miliőt építve.

Juhász Gábor ezt megerősítette, kiemelve, hogy Pettiket vagy harminc éve ismeri, jó barátok, őt hallotta először kannán játszani. Aztán most az új hangszer körül kezdtek el improvizálni, beépítve némi keleties, indiai elemeket is, de a Belgrád utcáin hallott ritmusokat is. S noha ő most épp Bernstein-feldolgozást készít, mainstream jazzt, de a world music is jöhet, s hát a jazz mindent elbír.

De Gábor arról is szólt, hogy milyen érdekes önmagában ez a józsefvárosi fesztivál – ahol először szerepel, végre, teszem hozzá én –, s hogy a kerület önmagában is a jazz egyik központja lett a cigányzenészek révén. Bár annak okát nehéz megfejteni, ez hogyan alakult így, mert persze, a romák az egész világban híres zenészek sorát adják, de itt mondhatni futószalagon születnek a tehetségek, akik a mainstream jazzben találják meg magukat. (Annyiban ez nem csoda, hogy a klasszikus vendéglős cigányzene már az alkonyát éli, s megélni sem igen lehet belőle.)

A szombatot a Gáspár Károly Trió zárta, és ezt is csak tágra nyílt szemekkel avagy szájtátva csodáltam, megtelítődve, de annál pozitívabban. S most a folytatás is odakívánkozott volna, a feszt egyetlen „hibája”, hogy 10-kor véget ér a szabályok okán.

A záró vasárnapi talán levezető nap lehetett volna, de ez is erősnek bizonyult. Enyedi Sugárkáék latinos jazzel kezdtek, lábmozgatóan. Jónás Rezsőék hozták a gypsy-jazzt, hogy enélkül se maradjunk, de ma már itt is keveredés van, amennyiben a klasszikus zene elemeitől kezdve jön be minden, csak hogy zavarba essünk a kavalkádtól.

Hogy erre pakoljon rá Bolba Éva triója, blueszal és soullal, mintha ránk öntenénk azt, ami még kimaradt. Ezt még megfejelte Michelangelo Scandroglio (nagybőgő) és Oláh Krisztián (zongora) duója, érkezvén a Duna-partról, firenzei levegővel fűszerezve. Aztán annyi ismerőst meg rég láttam, mint a Bujdosó 8teten – belső információm, hogy János (lapunk szerzője – a szerk.) nem tud adekvát zenekarnevet választani,

az ő dolga. A nyolctagú formáció elementáris előadásán, a közönség lelkesedésén a szerinte béna név ellenére semmit nem változtat, ha fiatalabbak lennének, a tehetséges jelzőt használnám, de kiforrott zenészekről beszélünk, felépített produkcióról, mert hát csak úgy 45 percig állt rendelkezésükre – de ezt már láttuk a Bakáts téren is.

Hogy hányan voltak a közönség soraiban – sokan, s elegen. Még egy japán alak is akadt, aki végigtáncolta, vagy harcművészezkedte a koncertet; néha úgy tűnt, fejbe rúg. Az első sorban pedig egy ötéves forma afroamerikai kislány nyomta a ritmust, mintegy kiteljesítvén a józsefvárosi jazzfesztivál multikulti jellegét. Jó volt, ez is. Jegyezzük meg, eközben zajlott a józsefvárosi Szenes Iván-emlékfesztivál, vagy hogy is nevezzük – akik oda mentek, lelkük rajta.

Végül egy duó, Rafael Márió és Hidász Tamás tette fel az i-re a pontot. Ekkor már azonban csak a szervezőket kérdeztem, hogy bírták? A Rendezvény8 munkatársait, akik négy éve viszik a hátukon a fesztivált, s név szerint illik megemlíteni őket, úgy s mint – betűrendben – Egyed Erikát, Oláh Esztert, Sin Boglárkát és Záhonyi Enikőt. És persze, kellenek a zenészek, hangosítók, biztonságiak, de az ő lelkük nélkül mindez nem lenne.

Pikírten hozzáteszem a végén, hogy a rendezvények kapcsán az „immár hagyományosan” elég semmitmondó. De mit sem mond a „hagyományos” fesztivál presztízséről, ahogy hallom, hogy egyes zenészek már meg vannak sértődve, ha nincsenek meghívva. Ennél jobban semmi sem minősíthet egy fesztivált, várjuk a következőt.

Fotók: Huszár Boglárka