A költő, lapszerkesztő, a modern magyar irodalom egyik úttörőjének neve ma legfeljebb egy józsefvárosi utcatáblán bukkan fel. Pedig amikor 1921 utolsó napján, 78 évesen elhunyt, az ország kulturális elitje búcsúztatta, koporsóját a Petőfi-házból indították végső nyughelyére, a Salgótarjáni utcai izraelita temetőbe.

A szegény boltos fiából főszerkesztő lesz

Kiss József Mezőcsáton született 1843-ban, a zsidó Klein István kocsmáros fiaként. A származása minden ajtót bezárt előtte. A falusi fiúnak, akit családja rabbinak szánt, a saját útját kellett kitaposnia. Megszökött a jesivából, a zsidó iskolából, és kéregetésből próbált megélni. Próbálkozott gimnáziummal Rimaszombaton és Debrecenben, anyjának halála után pedig vándortanítóként járta az Alföldet.

A fordulatot 1875 hozta, amikor az irodalomtörténész Toldy Ferenc felfedezte Simon Judit című balladáját. Az ország közönsége felfigyelt az ismeretlen költőre, aki

A Petőfi Társaság 1877-ben tagjává választotta, de a hírnév nem hozott anyagi biztonságot. Kiss József Temesvárra költözött, ahol a neológ hitközség jegyzője lett. Miközben sokaknak fájt a foga a pozícióra, ő inkább fuldoklott a vidéki kispolgári lét szűkösségében. 1882-ben visszatért Budapestre, biztosítótársasági hivatalnokként tengődött, mígnem 1890-ben elindította a lapot, amely örökre beírta nevét az irodalomtörténetbe.

A Hét forradalma

A Hét nem egyszerűen folyóirat volt – kulturális forradalom. Kiss József szerkesztőként új, városi irodalmat hozott a népnemzeti hagyományokba belekövesedett magyar kulturális életbe. Aki számított, az megfordult lapjában Ambrus Zoltántól Kóbor Tamáson át Ignotusig.

„Nekimegyünk minden konzervatív babonának, legyen az előítélet vagy tisztesség formájába bujt önérdek” – hirdette Kiss programja. A szerkesztőnek nemcsak szeme volt a tehetségre, de bátorsága is az újra:

teret adott a francia szimbolistáknak, amikor a hivatalos magyar irodalom még fanyalogva nézett rájuk.

Voltak, akik nehezményezték gőgös szerkesztői stílusát és hogy lapjában zsidó származású szerzőket futtatott. Amikor 1908-ban elindult a Nyugat és elvitte tehetséges munkatársai jó részét, keserűen jegyezte meg: „Időm lejárt, hanyatlik napom / Ifjú titánok, üssetek agyon!”

Zsidóság, modernség, forradalmiság

Kiss József költészete nem választható el kettős identitásától. Zsidó témájú balladái új színt hoztak a magyar irodalomba. Nem idealizálta a zsidóságot, de nem is karikatúrát rajzolt róla – valódi embereket ábrázolt, erényekkel és hibákkal.

Az asszimiláció dilemmája áthatotta munkásságát. Fischer rabbi találóan fogalmazta meg a temetésén: a költő lelkében „két egytestvér volt: a magyarság és a zsidóság, a nemzet és a felekezet”.

Amikor az 1880-as években fellángolt az antiszemitizmus, az Az ár ellen című versével válaszolt a kérdésre, lehet-e küzdeni az ész, az igazság fegyvereivel? „Ha védekezel – ingerelsz / Ha szótlan tűröd – gyávaság!”

Kiss József költészete tartalomban és formában is újat hozott. A magyar jambus (a rövid-hosszú szótagú szavak lejtése) forradalmát is ő kezdte – bár kortársai inkább rossz verselést láttak benne. Amit Gyulai Pál nyelvbotlásnak bélyegzett, arról később kiderült:

Egy utcanévadás viszontagságai

Kiss Józsefről 1947-ben utcát neveztek el – a Visegrádi utcát. Ez azonban kultúrbotrányba fulladt 1954-ben, amikor hirtelen visszaállították az utca régi nevét. A hivatalos indoklás szerint azért, mert ott alapították meg 1918-ban a kommunista pártot. A valódi ok prózaibb: az 50-es évek kultúrpolitikájának Kiss József túl polgári, túl zsidó, túl kozmopolita volt. Ahogy az Új Kelet keserűen megjegyezte, „Kiss József emlékét a népi demokráciában se becsülik sokra”.

A bírálatok nyomán 1956 márciusában az Aggteleki utcát nevezték át Kiss József utcává a VIII. kerületben, a költő egykori lakhelye közelében: élete utolsó éveiben a Népszínház és az Aggteleki utca sarkán álló házban élt.

A névadási hercehurca tökéletesen példázza Kiss József utóéletét: bár munkássága vitathatatlanul a magyar irodalom része, elismerése mindig féloldalas maradt.