Helyénvaló a cigányzenész titulus?

Magyar cigányzenész. Mi a régi időkben is magyar darabokat játszottuk, Biharit, Lavottát, Csermákot, Liszt-rapszódiákat. A népi cigányzenéhez igazán nincs közünk, Dankó Pistából indulunk ki.

Muzsikus családban születtem, még a nagyanyám is hegedült. De egy kezemen meg tudom számolni, hány nő játszott színpadon Czinka Pannán kívül, ők a gyerekeiket tanították. A közelmúltból csak a nagyszerű Horváth Zsuzsa cigányprímást említhetem.

Ön is továbbörökíti a zenész mesterséget?

A lányom hegedűművész. Két lányom, egy fiam és 6 unokám van, mindegyik gyerektől kettő. Ahogy régen is volt, mindegyiküknek vettem hegedűt. Hogy mi lesz belőlük, az rajtuk is múlik.

Manapság inkább zongorára taníttatják a gyerekeket a zenészek, abban több lehetőség van, mondják.

Ez is szempont, de talán nem az igazság. Hogy miért íratják zongorára? Mert az egy temperált hangszer, minden hang adott, soha nem lesz hamis. A hegedűn meg kell fogni a hangot, intonálni kell, minden hangért meg kell szenvedni. A milliméter tizedrésze is számít, hogy hová teszi az ember az ujját, és ha hamis, bizony nem ér semmit. Ezért nagyon sokat kell gyakorolni.

Ön mikor kezdte?

Hatévesen a rokonom, az akkor 16-17 éves Fátyol Tivadar kezdett tanítani. A Rajkó Zenekar tagja volt, később ő mondta édesanyámnak: vigyük be a Karcsikát. Én voltam a Karcsika 10 évesen.

Ennyire öntudatos egy zenész cigány fiatal, hogy míg mások focizni járnak, meg lányok után, egy kisgyereket készít fel hegedűsnek?

Van ilyen. Én is gyakoroltam este hattól akár éjfélig, amíg mások játszottak. Gyakorlás nélkül nincs semmi.

Mitől volt különleges a Rajkó Zenekar?

Ez nem egyszerűen zenekar, inkább a cigányzene akadémiája. Farkas Gyula az alapítója. Hegedűs volt, Boros Lajossal játszott régen és az egész ország jó muzsikusainak tanára lett. Odaadta nekünk az életét, ott volt akár reggel 8-tól este 10-ig evés, ivás nélkül.

Páratlan ember volt, szeretett engem, s én is szerettem nagyon. A zenekari próbákon voltunk vagy százan, ilyenkor „kézből” tanított, mutatta a fogásokat, ujjrendet. De a Rajkó Zenekar nem arról szól, ahogy sokan vélekednek, hogy kotta nélkül tanuljunk. Volt klasszikus zenei oktatás is, az Állami Hangversenyzenekar művészei tanítottak minket.

A vendéglői muzsikálásban nincs kotta.

De van! Az összes nótának megvan a kottája. Nem tesszük ki, de valamiből meg kellett tanulni.

Aki komolyan szereti a hangszerét, annak a mai napig példaképe az idősebb Magyari Imre, aki a XIX. század második felében lett híres prímás. Ő is jól ismerte a kottát, bár akkor még a cigányzenészeknél ez nem feltétlenül volt így.

A Rajkóval kezdődött a külföldi karrierje is.

1974-ben játszottam először külföldön, a belgiumi Liège-ben. A második turnénk egy más világ volt, Libanon, ahol még dúlt a háború, hallottuk az ágyúk dörgését. 11 évesen még nem tudtam értékelni, hogy hol vagyok. A következő években bejártuk a világot, játszottunk a Carnegie Hallban, a milánói Scalában, az Eiffel-toronynál, a Fehér Házban, jártam Monte Carlóban, Amerikában 3-szor. Párizsban 7-szer voltam, még jóformán gyerekként, 16-17-20 évesen hónapokon keresztül is. Elmondhatatlan, mindez mekkora élményt és milyen komoly szakmai rutint, tudást adott.

Később is sokat muzsikált külföldön?

Sokáig felváltva játszottam itthon és kint. 7 éven át voltam Stehgeiger, zenekarvezető hegedűs a Caffè Florianban Velencében, a Szent Márk téren, Európa talán legszebb kávéházában. Itthon pedig Európa másik legszebb kávéházában, a Hungáriában (a New York-palotában) játszottam 17 évig.

A svájci síparadicsomban, a gstaadi Palace Hotelben 4 évig muzsikáltam és olyan embereket ismertem meg, mint Jean-Claude Van Damme, Roger Moore, Tony Curtis.

Egyedüli magyarként meghívott Yehudi Menuhin is 95-ben egy vonósfesztiválra (egyébként ő is Gstaadban élt). Menuhin szerette a cigányzenét, annak idején Boros Lajos játszott neki a Mátyás Pincében, csodálta a stílusát. Két darabot játszottak el felváltva, akkor mondta Menuhin, hogy nem tudná azzal az ízzel, temperamentummal előadni, mint a híres prímás. Ez nem azt jelenti, hogy Boros Lajos jobb, ez kétféle felfogás, de akkor terjedt el a vicces megjegyzés, hogy Yehudi Menuhin „az asztalnál meghalna”.

Még a budai Király étteremben (az Old Firenze helyén) is játszottam aztán 13 évig, én ilyen hosszú távú ember vagyok.

Az elmúlt 40 évben sok nagyszerű klasszikus zenésszel is barátságot kötöttem, így Pinchas Zukermannal, aki a kurzusain velem szokott példálózni, vagy Schiff Andrással. Szenthelyi Miklóst személyes barátomnak mondhatom.

Sosem kirándult a klasszikus zene irányába?

De bizony, a Zeneakadémián adtunk klasszikus koncertet, cigányzenészek kis csapata: Bora-Kovács Andor, Jónás Mátyás, Sánta Ferenc, a világhíres Lendvai Csócsi József és mások. Paganinit játszottam.

A koncerttermi taps után nagyon más lehet étteremben muzsikálni.

Ez tény. Egy étterem azért van, hogy az ember egyen, beszélgessen, persze finom, diszkrét, nem erőszakos zene mellett. De figyelnek a zenére is.

Nincsen bajom azzal, ha beszélgetnek. Hallom esetleg, hogy mit mondanak, ők is hallják, amit muzsikálok. És nem csak egy koncertre, egy jobb étterembe is fel kell öltözni rendesen. A jobban nevelt emberek megadják a tiszteletet az étteremnek, a zenekarnak és saját maguknak is.

Én is ilyen nevelést kaptam a Rajkó Zenekarban, s nem utolsósorban az édesanyámtól, gyerekkoromban is nyakkendőben jártam. Én is megadom a tiszteletet a vendégnek és a zenémnek, a hangszeremnek is.

Bohém élet a vendéglátózás?

Nem. Fontos az önfegyelem, nem arról szól, hogy kimaradok, iszok. Legfeljebb annyiból bohém, hogy akár éjjel kettőig a vendégekkel vagyok. Ők mulatnak, én dolgozom. És ha jót tudok tenni nekik ezzel, jól érzik magukat általam, az nekem is öröm.

Ma is énekelnek az asztalnál, mint hajdan Jávor Pál a filmekben?

Nem tudnak énekelni, ez a baj. Szeretik a nótát, kérik, játsszuk el. De alig tudnak belőle három sort. Mert nincs​ kitől lássák. Aki mégis énekel és ismeri a nótát, az olyan családban nőtt fel, ahol az édesapa vagy a nagypapa is énekelt.

Mitől különleges a cigányzene? Az olyan finom részletektől, ahogy kicsit lemaradva játszik a zenekar?

Én nem így mondanám. Egy nüansznyival utána vannak, mert kísérik a szólistát. De ez szinte észrevehetetlen.

Van egy cigányos játékmód. A finom csúsztatás, glisszandó ízt ad a hangnak. A régi nagy hegedűsök, mint Ojsztrah is hasonló módon csúsztak rá a hangokra.

Ez kamarazene, éreznem kell a kollégáim lélegzetét is. Nagyon jó fülhallás kell ahhoz, hogy halljuk, mit akar a másik. És hangszerismeret is kell, sok-sok gyakorlás. Valójában soha nem lehet megtanulni.

Aki azt mondja, hogy a maximumot tudja, szerintem nem mond igazat. Én olyat nem hallottam klasszikus művésztől sem, hogy azzal dicsekedett volna, hogy már a topon van. Pedig hát, ha valakik, akkor ők igen jól ismerik a hangszerüket.

A Cigányzene éjszakája érdekes kísérlet, vegyes a közönség, de van-e a műfajnak jövője?

Jönnek, mert érdekli őket. Tudjuk, hogy Magyarország miről híres még most is? Puskás, a gulyás és a cigányzene. Ha egy külföldi eljön, nem létezik, hogy ne menjen el egy étterembe, ahol a cigányzene szól, cigányok által játszott magyar zene.

Optimista vagyok, és azt látom – legalábbis szeretném látni –, hogy ennek mindig kell legyen jövője.

És a továbbvitele biztosítva van?

Hát ez a nagy kérdés. A mi időnkben 140-en voltunk a Rajkó Zenekarban, most 20-an vannak.

Ön is józsefvárosi.

Szoktam mondani, hogy makói, szegedi vagyok, mert a szüleim ott születtek, de én már itt jöttem a világra. 20 éves koromig éltem velük a Dugonics utcában, oda jártam iskolába, zeneiskolába is a lakásunkkal szemben.

Józsefváros nem volt rossz hely akkor, ez pedig a legjobb része volt, a legkiválóbb cigányzenészek laktak ott, Kállai Kiss Ernő, Kecskés Sándor, Sügöle Parádi Jenő. Csak muzsikusok. Eljött az este, kalappal a fejen, nyakkendősen indultak muzsikálni. Nem gazdag emberek, de a muzsikusok krémje.

Sajnos azóta kicserélődtek az emberek, de attól függetlenül szeretem Józsefvárost, vissza is járok. Nincs olyan nap, hogy ne menjek el a régi házunk előtt.

Gyerekként szabadon jártunk-keltünk, volt, hogy 13 évesen éjjel 3-kor egyedül mentem haza a Rajkóból. Egy kicsit féltem, megmondom őszintén, de soha nem esett bajom. Jó érzés volt kimenni az utcára hegedűvel a kézben, akkora tiszteletet kapott az ember bárkitől. Ez a mai világ már nem olyan, ha hegedű van valakinél, talán még le is nézik.

Egyszer visszahívtak egy riportfilm erejéig a régi óvodába. A filmesek látták a 84-es vonópárbajt, ahol első lettem, figyelemmel kísérték az aránylag sikeres pályámat, és a forgatáson táncoltunk a picikkel.

S végül mit gondol, mit ad a zene az embernek?

Aki zenél, annak szerintem teljesen más a lélekvilága, teljesen más ember pozitív értelemben. A zene csak jót tehet.

Mindig azt mondom – a Rajkón kívül iskolában is tanítok –, ha a gyerek bármilyen szinten megismerkedik a zenével, máshogy fog felnőni. Nem kell, hogy zenész legyen, de jobb ember lesz belőle, ez millió százalék.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf