A KIX egy szokatlan, kézikamerás dokumentumfilm, tizenkét évet sűrít másfél órába, afféle felnövés-történet. Mikulán Dávid operatőr-rendező 2011-ben, a Boráros téren ismerkedett meg az akkor még csak nyolcéves Sanyival és a haverjaival, aztán tizenkét éven át – előbb egyedül, majd Révész Bálint társrendezővel – kísérte végig a fiú felcseperedését.

Az első fél óra vidám, féktelen, gördeszkás videóklip-hangulatú: a gyerekek fociznak a templomajtón, firkálják a flasztert és a falakat, Sanyi belegázol a Városligeti tóba, és olyan mondatokat mondanak a kamerába, amiktől az ember hol nevet, hol viszont összeszorul a gyomra. Például, „igazából semmirekellő utcagyerekek vagyunk, de

Ezekre a srácokra találták ki a „vásott kölykök” kifejezést, akik rosszcsontok, de nem igazán tudunk rájuk haragudni; nézőként nem mi szenvedjük el rosszaságaik következményeit.

„Mi vagyunk a környék három hülyéje” – mutatja be magukat Sanyi. Aztán később, már kamaszként, amikor megkérdezik tőle és a haverjaitól, miért teszik, amit tesznek, az egyikük simán kimondja: „Azért csináljuk, mert nem akarunk felnőni.” Ez a mondat aztán egész este ott motoszkált a fejemben.

Azt a közeget, amiben Sanyi felnő, a film nem magyarázni akarja, inkább csak megmutatja, de azt elég közelről, és pont ettől üt. Hatan élnek egy 28 négyzetméteres, földszinti önkormányzati bérlakásban: Sanyi és két testvére, az apja, az anyja és az anyai nagymama. Az apa hol ott van, hol eltűnik napokra, időnként van munkája, máskor nincs.

Többen alszanak egy ágyban, mindennaposak a veszekedések, olykor az apa erőszakos a feleségével. A nagymama egyre inkább a takaró alá húzódik, alig mozdul, miközben az anya három műszakban, több helyen dolgozik, hogy a család egyáltalán megéljen.

Mindez a gyereknevelés kárára történik. A közben megszületett kislánnyal is foglalkozni kell, nem csak Sanyit kell az iskolába taszigálni, ami nem mindig sikerült. Fizikailag képtelen mindenhol ott lenni és egyedül megoldani a családi ügyeket, segítséget pedig maximum a rendezőktől kap, akik afféle idősebb bátyként igyekeztek törődni a gyerekekkel.

Sanyi és barátai gyakorlatilag az utcán nőttek fel, felügyelet nélkül. Bandáztak a Boráros térnél, bemásztak egy elhagyatott, romos gyárépületbe, ahol hajléktalan emberek laktak, és akik inkább vigyáztak rájuk, mint fenyegették őket. Ez a szabadság a film első felében inkább kalandnak tűnik, mint veszélynek; csak lassan, észrevétlenül fordul át rettegéssé, ahogy a nézőben tudatosul, hogy ezt a gyerekkort senki nem felügyeli, és, hogy ennek később ára lesz.

A filmben időnként Sanyi rekedt, általa „csöveshangnak” nevezett hangon narrálja a saját kalandjait, kerületi szuperhősnek képzeli magát, aki jókedvet akar csempészni az emberek életébe; máskor arról beszél, hogy kigyúrja magát és ő lesz a legerősebb. Ez a naiv, gyerekes nagyzás és a körülötte lévő nyomor kontrasztja adja a film talán legfájóbb pillanatait. Nézőként tudjuk, hogy ez az egyébként egyáltalán nem felhőtlen gyerekkor hamarosan el fog múlni, és a tétek is nőnek.

A fordulat lassan érkezik, ahogy telnek az évek; a gyámügy ismételten, de érdemi következmény nélkül kopogtatott be hozzájuk. Egyszer azt kérték számon, felújították-e a fürdőszobát (ezt végül a filmesekkel közösen megtették), miközben a mélyebb probléma, a hely és a felügyelet hiánya érintetlen maradt. Aztán hirtelen jön a tragédia, ami a film második felét és  Sanyi további életét is meghatározza.

hanem arról, hogyan lesz egy szabadságból, amit senki nem korlátozott, végzet.

A sztori maga megrendítően banális: Sanyi és két társa egy estén rettenetesen unatkoztak, és vettek egy kínai boltban egy körömlakklemosót azzal a tervvel, hogy felgyújtanak egy kukát. Tettek ilyet már korábban is a Bakáts téren. Végül egy matracot találtak, azt öntötték le, és gyújtották meg a Ráday utcai kollégium hátsó ajtajánál.

A tűz a nyitva hagyott ablakon átterjedt a lépcsőházba és 2019. január 23-án, egy szerda éjszakán, az egész épületszárny lángba borult, amiben a tűzvédelmi előírások be nem tartása is ludas volt. Az oltásban száz tűzoltó és harminc tűzoltóautó vett részt, tizenkét vízsugárral és három vízágyúval dolgoztak órákon át.

Az épületben százharminc diák lakott, a tűz éjszakáján, vizsgaidőszak lévén, nyolcvanan tartózkodtak bent. Ők valamennyien ki tudtak menekülni időben, egyetlen szállóvendég kivételével, akinek holttestét a tűzoltók a harmadik emeleti lépcsőfordulóban találták meg. Az első feltételezés elektromos zárlatra gyanakodott, a nyomozás azonban néhány nap alatt kiderítette a közterületi kamerák felvétele alapján, hogy gyújtogatás történt, az elkövetők pedig három tizenéves fiú, Sanyiék.

Sanyit elvitte a rendőrség, az anyja pedig telefonon kereste a filmeseket, hogy segítsenek ügyvédet szerezni. A büntetőeljárás évekig húzódott, az elsőfokú ítélet csak 2024 októberében, néhány héttel a premier előtt született meg, a végső verdikt pedig 2025-ben. A film tárgyalási jelenetében még azt látni, hogy az ügyészség szigorú, letöltendő büntetést kért a három fiúra.

A vetítés utáni beszélgetésre Sárosi Péter, a józsefvárosi KEF társelnöke, a Drogriporter alapítója ült be moderátorként; Mikulán Dávid filmes; Udvarhelyi Tessza józsefvárosi, a társadalompolitikáért és a társadalmi kapcsolatokért felelős alpolgármester; valamint Varga Dániel prevenciós szakember, a IX. kerületben működő KONKÁV Közösségi Tér és Prevenciós Műhely munkatársa mellé.

Az első kérdés az volt, ami mindenkit érdekelt: mi van most Sanyival? Mikulán Dávid azt mondta, hogy Sanyi ma 22 éves, melegburkolóként dolgozik, és végleg elköltözött otthonról. A büntetőügyben azóta jogerősen bűnösnek mondták ki Sanyit garázdaság bűntettében bűnsegédként, de 240 óra közérdekű munkával megúszta. Társainak sem kellett végül börtönbe vonulniuk. A rendező szerint Sanyi „alapvetően jól van”, majd rögtön hozzátette, hogy Sanyi bátyja, Viktor, aki a filmből fokozatosan kikopik, egészen más utat járt be, de arról nem akart részletesen beszélni.

A beszélgetés elején előkerült a kamera etikája. Volt, aki felvetette, hogy a jelenlétével nem provokálta-e a rendező a gyerekeket nagyobb hülyeségekre. Mikulán Dávid azt válaszolta, hogy 12 évnyi odafigyelés – szendvicskenegetéssel, lakásfelújítással és nekik szervezett kirándulásokkal – mellett a kamera tényleg csak egy töredéke volt annak, amit ők adtak ezeknek a srácoknak.

A filmezés csak egy apropó volt Sanyinak, akinek szinte semmilyen médiatudatossága nem volt. Ő azt értékelte, hogy a nagyobb fiúk vele vannak és érdekli őket a személye. A rendező azt is felvetette, hogy ha Sanyit a film jobban érdekelte volna, talán el sem készülhetett volna a KIX.

Mikulán Dávid a saját életéről is sokat beszélt. Tizenkét évesen kezdett gördeszkázni, az összes barátját az utcán találta, és voltaképpen a filmezést is onnan tanulta, ebben a szubkultúrában. Már az első napon, amikor először bement a lakásukba, feltűnt neki, hogy az mennyire kicsi, az egész család egy térben alszik, és a körülmények nem igazán alkalmasak arra, hogy egy gyerek itt felnőjön. De ezeket a jeleket akkor még ő is csak összerakosgatni próbálta magában 21 éves fiatalként, hiszen sem ő, sem a többi alkotó nem voltak szociális szakemberek.

Az évek alatt volt egy pont, amikor be kellett látnia neki is, hogy nem tud akkora segítséget nyújtani Sanyiéknak, amekkorát szeretne. Ott egy kamasz gyerek, és nekik, Révész Bálinttal együtt, inkább csak az a szerep marad, hogy jelen legyenek, figyeljenek és ne engedjék el a kapcsolatot. Azt már akkor is látta, hogy a családnak, főleg az anyuka miatt, megvan a maga túlélési receptje, ami jórészt humorból áll – hiába zárták el néha a villanyt, hiába hiányzott folyamatosan valami, hiába volt rendre üres a hűtő, valahogy mindig ki tudták menteni magukat a helyzetből, és ez a fajta ellenállóképesség volt az, amit a kamera mögül a leginkább csodált bennük.

A tűzeset minderre rátett egy lapáttal. Mikulán Dávid szerint utána mindkettejükben rengeteg önvád keletkezett, hogy vajon meg lehetett volna-e ezt előzni; hogy ők ketten, filmesként és barátként mit tehettek volna másképp. „Iszonyat nagy terheket cipeltünk” – fogalmazott. Végül mégis amellett döntöttek, hogy folytatják a filmet.

A beszélgetés egy másik fontos témája a lakhatás volt. Udvarhelyi Tessza szerint ez volt számára a filmben a legdurvább pont: a 28 négyzetméteres lakás, ahol négyen alszanak egy ágyban, ahol nincs meleg víz, és ahol a gyámügy legfeljebb azt méri fel, felszerelték-e az elektromos bojlert, mert ha nem, akkor jöhet a kiemelés a családból.

– mondta az alpolgármester. Bár a film a szomszédos IX. kerületben játszódik, ez a lakáshelyzet Józsefváros jelentős részét is leírja. Egy ilyen lakásállomány felszámolásához és megújításához százmilliárdok kellenének. Ez önkormányzati szinten nem oldható meg; állami beavatkozás nélkül nem megy. Minderről évtizedek óta beszélnek, de előrelépést nem látni.

A legélesebb kritika a gyermekvédelmi rendszert érte; többen szóvá tették, hogy a gyámügy a filmben – és a valóságban is – jellemzően csak akkor lép be, amikor már túl késő, s akkor is inkább adminisztratív, mint segítő szerepben. Pedig nagyon sok mindent lehetne tenni egy kiemelés előtt. Csak közben egy családgondozóra száz-kétszáz „eset” jut, ami eleve kizárja a személyes odafigyelést.

Valaki a teremből azt is megjegyezte, hogy a nőkre hárul ezekben a családokban szinte minden teher, a férfiak gyakran a devianciában, a börtönben, az alkoholban vannak jelen, a nő tartja életben az egészet, és hogy erre a szociális ellátórendszer szinte semmilyen külön figyelmet nem fordít. Az anya nem kap megküzdési eszközöket vagy konkrét segítséget a szakmától. A gyerekvédelem a film során inkább fenyegetően jelenik meg Sanyi lógásai és balhéi miatt, nem pedig támogató partnerként.  

Varga Dániel, aki Sanyiékhoz hasonló fiatalokkal dolgozik, arról beszélt, hogy a fiataloknak elsősorban a tér és a stabilitás hiányzik: egy olyan hely, ahova bármikor visszatérhetnek, akkor is, ha közben elrontottak valamit. Ezt próbálják megadni a ferencvárosi KONKÁV közösségi térben mentorálással és változatos programokkal.

Ha volt tanulsága ennek az estének, akkor talán az, hogy Sanyi története nem kivétel, hanem egy minta. Ahogy Udvarhelyi Tessza fogalmazott, ezek a gyerekek nem a IX. kerület különleges esetei, hanem ugyanúgy jelen vannak a Józsefvárosban, és minden bizonnyal más lecsúszó városrészekben is. Ugyanaz a túlzsúfolt lakás, ugyanaz a hiányzó felügyelet, ugyanaz a rendszer, amely inkább adminisztrál, mint segít. A beszélgetés végén nem egy kerek megoldási csomag született, inkább egy közös felismerés, hogy korábban kellene beavatkozni, kevesebb esettel egy-egy családgondozóra, több olyan hellyel, mint a józsefvárosi FiDo vagy a Kesztyűgyár, ahova a gyerekek maguktól is visszatérnek.

De miért éppen ezt a filmet választották a kábítószer elleni világnapra, ha a KIX nem egy drogfilm? – kérdeztem. Varga Dániel válaszolt. A szerhasználat szinte sosem önmagában jelenik meg, hanem annak a talajából nő ki, amit a KIX másfél órán át mutat – ez az elhanyagoltság; a felügyelet és a perspektíva hiánya; és a rendszer, ami mindig csak reagál, sosem megelőz. Sanyi a filmben nem csúszik bele a szerhasználatba, de az alkohol és a cigi elég korán megjelennek az életében.

Az is felmerült a beszélgetésben, hogy ha nincs a tűzeset, Sanyi élete is másképpen alakulhatott volna; simán belecsúszhatott volna egy olyan közegbe, ahol kábítószerekkel próbálják az élet nehézségeit tompítani. Elhangzott az is, hogy nemrég egy szakmai találkozón az utcai szociális munkások arról beszéltek, hogy a Népligetben csellengő, kábítószeres fiatalok kilencven százaléka a gyermekvédelemből jött, akiknek nemcsak perspektíváik nincsenek, hanem megküzdési eszközeik sem, és segítséget sem nagyon kapnak senkitől. Sárosi Péter megjegyezte, hogy Sanyi erős ADHD-s jeleket mutatott a filmben, és ha egy ilyen társaságba keveredett volna, akkor az amfetamin és a gyógyszerek öngyógyítási megoldásként jelenhettek volna meg az életében, amikre aztán könnyen rá is csúszhatott volna.

A KIX nem azért volt jó választás erre a kábítószerellenes világnapi vetítésre, mert a drogról szól, hanem mert megmutatja azt a közeget, amiből a szerhasználat is kinő – és azt hiszem, ez sokkal többet ér, mint egy klasszikus felvilágosító film arról, hogy a „drog rossz”.

A jelenlévők egyetértettek, hogy a prevenciónak nem a rémisztgetésről, hanem az önismeretről és az érzelemszabályozásról kellene szólnia, és konkrét megküzdési eszközöket kellene adni a fiataloknak.

A film elején a kamera mögül a rendező egy hajléktalan férfit kérdez, hogy melyik erősebb: a sors vagy az akarat. A válasz habozás nélkül jön: a sors. Másfél óra Sanyival, aztán még egy óra a gyámügyről, a lakhatásról és a hiányzó szakmai segítségről: nekem azt mutatta fel, hogy ez a dilemma félrevezető. Mekkora tere van az akaratnak egy olyan közegben, amit

A fiú akarata megvolt: napi szinten bizonyította, hogy talpon akar maradni, gondoskodott a kishúgáról, és mindig kitalált valamit. Nem az ő akarata hiányzott, hanem egy másik szereplő, aki a kérdésből rendszerint kimarad. A „rendszer”, ami az önkormányzaté, a gyámügyé és az államé, jellemzően csak akkor lép be, amikor már ég valami. A KIX nem azt bizonyítja, hogy a sors erősebb az akaratnál. Azt bizonyítja, hogy ebben a kérdésben van egy harmadik szereplő is, és az általában pont akkor tűnik el a képből, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf