Valamikor a kilencvenes évek elején hirtelen felindulásból vásároltam egy tubát. Annyira szép volt és annyira olcsó, hogy egy péntek délután a második és a harmadik söröm közötti ihletett állapotban kénytelen voltam megvenni. A hangszer utóbb használhatatlannak bizonyult, de arra mindenképp jó volt, hogy felébressze érdeklődésemet a fúvószene iránt.

Hátat fordítottam a gitároknak, és úgy döntöttem, hogy pár éven belül tubavirtuózként fognak beszélni és írni rólam. Tudtam, hogy rögös az út odáig, és nem úszhatom meg, hogy az összes létező hangnemben oda-vissza végig ne tudjak menni legalább három oktávon.

Nem tudom, volt-e bárkinek valaha olyan szomszédja, aki valamilyen hangszeren kezdett tanulni, engem eddig megóvott tőle a sors, de a legelső, akit baltával hallgattatnék el, egy tubás lenne. A tuba hangja ugyan bársonyosabb, mint a hegedűé vagy a klarinété, ám megkímélnék mindenkit attól az élménytől, amikor a tubás egy magasabb hangot próbál megszólaltatni, de az istennek sem találja. Ilyenkor többször nekifut, próbálja elkapni újra meg újra, de minden alkalommal a ledöfött malac halálsikolyát tudja csak előcsalni abból az átkozott rézcsőből.

Nem volt kétségem, hogy egy lakótelepen, de akár egy kertvárosban is azonnal meglincseltek volna a szomszédaim, ezért ismételten hálát adtam a sorsnak, hogy egy Baross utcai bérházban lakom, amelynek falai elég vastagok, lakói pedig muzikális lelkek. Arra viszont végképp nem számítottam, hogy a felső szomszédom egy szép napon rákérdez, vajon tubán avagy basszusharsonán játszom-e. Netán baritonkürtön? Egy idősebb hölgy és a férje lakott felettem, és amikor együtt vártuk a liftet, mindig váltottunk pár szót az időjárás vagy a tömegközlekedés anomáliáiról. Egy ilyen alkalommal szegezte nekem a kérdést a hölgy, és mire megjött a lift, beismertem, hogy tubán játszom, négy emelet pedig elégnek bizonyult arra is, hogy a B és az F tuba közötti különbséget szóba hozzam.

Az embernek még egy Baross utcai bérházban is számtalan szomszédja van, szóval távolról sem skálázhattam tovább azzal a nyugodt tudattal, hogy a házban mindenki engem szeret. Kettővel alattam szintén egy idős házaspár lakott, de megtudtam róluk, hogy a férfi egykor karmester volt, idős korára nagyothall, felesége pedig a múltban él.

Velük is csak a liftben találkoztam. A hölgy mosolyogva mesélte, hogy csodás fiatalkoruk volt, nekem soha nem lesz ilyen szép életem, és kinevette nagyothalló férjét, aki megjegyezte, hogy az ostrom után azért nem volt olyan jó vödörrel járni vízért egészen a Körútig. És ha már az ostromról esik szó, azt is megtudtam, hogy a felettem lakó idős házaspár tulajdonolta a ház egyetlen műteremlakását is, amelyet ők hozattak rendbe a háború után, ezért a tanács kiutalta a fotóművész férjnek, aki minden bizonnyal ide menekült, ha összeveszett a feleségével vagy elkezdtem skálázni a tubán.

Mégsem áltatnám magam azzal, hogy csakis azért tubázhattam büntetlenül tovább, mert csupa muzikális lélek lakott mifelénk. Belejátszott ebbe az is, hogy voltak nálam hangosabb bérlői is a háznak. A földszint 1-ben lakó testvérek egyike dobolt, az idősebb testvér pedig a rap műfajában próbálkozott. Volt egy dobermannjuk is, amely keservesen vonyított, ha magára hagyták, és elég gyakran hagyták magára. A késő esti órák sem telhettek el anélkül, hogy a fiúk oda ne vágjanak a cintányéroknak, pergőnek meg a lábdobnak, és az idősebb testvér rappeléséről sem maradtak le azok, akiknek ugyanarra a lichthofra nyílt az ablakuk, mint az ő vécéjük. A vizeletsugár hangos csobogását hallgathattuk ütemes kántálással kísérve. Hogyha szomjas valaki / idejöhet, igya ki, rappelte a csávó és nagy röhögéssel húzta le a vécét.

A tuba hasznos fegyvernek is bizonyult olykor. Elég gyorsan hozzászoktam a szemközti gimnázium minden zajához és zörejéhez, és ahogy nem ébredtem fel az órák kezdetét jelző csengetésre, az udvaron tartott tornaórák pattogó parancsszavainak és a tornatanár sípjának bántó hangfekvése sem zavart fel soha. A labda pufogása és az idétlen kamaszhangok rikoltozása sem hatolt be álmaimba, szóval egy egész gimnázium élte mindennapi életét úgy a tőszomszédságomban, hogy én szinte délig nyugodtan fordulhattam a másik oldalamra.

Kivételt az évnyitó és -záró ünnepségek jelentettek, melyeket a Himnusz hangjaival indítottak, és ha véget ért a hosszú felolvasás, amely a gimnázium matematikaversenyeken jól teljesítő diákjainak nevét sorolta fel, jöhetett a Szózat, itt élned, halnod kell. Ezeket az iskolai ünnepségeket mindig kihangosították, és jobb híján a tornatanár lehetett a technikus, mert mindig besípolt valamelyik mikrofon. Ha a Himnuszra nem, erre mindig felébredtem, fogtam a tubát, kimentem az erkélyre, és a magyarra válaszképp mindig eltubáztam a szovjet vagy a német himnuszt.

Felmerült ugyan bennem, hogy feljelentenek majd, mert megzavartam az iskolai ünnepséget, de nehezen tudtam elképzelni azt a paragrafust, amelynek alapján elítélnek. Közbotrányokozás? Szerintem az engem vádló ügyész is elröhögte volna magát arra, hogy idegen himnuszok tubázásával zavarta meg az iskolai ünnepély magasztos hangulatát, ahogy anyám is elnevette magát, amikor Paula néni negyedik általánosban azt írta az ellenőrző könyvembe, hogy „fia darazsat hozott az iskolába, azt órán elengedte, nagyban zavarva ezzel a tanítás menetét. Megintem”.

Joggal merül fel a kérdés, hogy tubáztam-e valaha a házunkkal szemközti Kispráter bárban, ahol gyakran fordultam meg tubával vagy tuba nélkül, és nem halogathatom sokáig a választ.

Igen, egyszer előfordult, hogy egy nagyzenekari próbáról hazatérve a sokadik Unicum után előcsomagoltam a hangszert, és eljátszottam a Bunkócskát, ami kivételesen jól szól tubán. Minden bizonnyal megpróbálkoztam az esti mese dallamával is, amit egyébként fagottra írtak, szerintem azonban tubán sokkal viccesebb, de elég hamar visszacsomagoltatták velem a hangszert. A Kispráter vendégei a hagyományosabb zenét kedvelik.

Itt olvashatóak a korábbi Borongó-írások

Nyitókép: Fortepan / Kereki Sándor