„Gyerekkorom néhány esztendejét a Tömő utca apokaliptikus mélyein töltöttem […] szemben a Füvészkerttel, alulról felnyomakodó törtetők és deklasszálódó alámerülők átmeneti találkahelyén” – ilyennek látta Kertész Imre Józsefvárost, ahonnan hirtelen és visszavonhatatlanul kiszakadt, amikor 14 évesen begyűjtötték őt az édesapjával együtt, és Auschwitzba került.

A Tömő utca 56-ban a nagyszüleivel laktak, és emlékeiben az itt töltött időket mindig verőfényes nyárban látta.

Az emléktábla gondolatát 2017-ben Kertész akkori kiadója, a Magvető vetette fel először, ők rekonstruálták kezdeti éveinek helyszíneit, amikről csak itt-ott tett említést az írásaiban. 2017-ben azonban az előző önkormányzati vezetés elutasította a kérést arra hivatkozva, hogy lebontják a Tömő utcai házat, majd az újon díszelegjen tábla. Az előzményekről ebben a cikkünkben olvashat:

Amikor egy éve a születésnapja kapcsán kutattuk fel Kertész józsefvárosi nyomait, mi is hangot adtunk annak, hogy ideje volna az emléktábla kihelyezésének.

Ekkor megmozdult az ügy, s végül Erőss Gábor alpolgármester hivatalosan is kezdeményezte a táblaállítást, amiről idén májusban képviselő-testületi határozat is született. A tábla elkészítését Herczeg Ágnes támogatta.

A táblaavató ünnepség a civil önkormányzat szokásának megfelelően szerény külsőségekkel, de tartalmas szellemi hozzájárulással zajlott le,

Pikó András polgármester, Erőss Gábor alpolgármester, Szabó Tamás (Kertész Imre Intézet) és Szűcs Terézia irodalomtörténész (ELTE) részvételével.

Szükséges a helyszínről is beszélni, mert a Tömő utca 56. egyike azoknak az önkormányzati tulajdonú házaknak, amiknek a felújítása már alig halasztható. A rendbetétel tervbe van véve, de még nem tudni, mikor kerül rá sor, így az épület Kertész ideje óta érintetlen. Pontosan felidézi azt a szegény Józsefvárost, amit Kertész Imre is megismert, így itt egyelőre megállni látszik az idő, miközben a környék rohamléptekkel újul meg.

Az ünnepség alatt, a hallgatóság között helyet kérve és a tábla alatt, a beszédet mondó mögött átsuhanva fel-feltűntek a ház mindenféle rendű és rangú lakói, mintha mi ott egy számukra közömbös párhuzamos valóság részeként lennénk jelen.

Először furcsálltam ezt a megoldást, de amikor Erőss Gábor arról beszélt, hogy Kertész alapélménye ennek a világnak az elidegenedettsége volt, megértettem, hogy jó választás volt a valóság felett lebegő üvegtábla.

Erőss azt mondta, Kertész nem egyszerűen a holokauszt írójaként lett Nobel-díjas, „kiemelkedő képessége az volt, hogy nyelvi formába tudta önteni a 20. század legfontosabb személyes és kollektív tapasztalatát: az elidegenedést. Azt, amikor az ember – például zsidó gyermek, például egy náci lágerben – megszűnik önmaga lenni, megsemmisül a személyisége. A Sorstalanság, amelyet 13 évig írt, ennek a léttapasztalatnak a szöveglenyomata.”

Pikó András felidézte Kertész ellentmondásos Józsefváros-képét, ami miatt talán eddig húzódzkodtak neki itt emléket állítani, noha innen indult és itt is van eltemetve a Fiumei úti sírkertben. Fontosnak tartja, hogy legyenek láthatók a múlt jelei, mert „ezek mutatják meg, hogy kik vagyunk, mennyire sokfélék vagyunk, hogy mik a büszkeségeink, a bűneink, hogy mi a közös történetünk, ami közösséggé tesz minket”.

Szűcs Terézia szerint az emléktábla-állítás jelentőségét az is növeli, hogy az elkészítésére egy józsefvárosi születésű, Kertészt értő és olvasó adományából került sor.

„Lokális kezdeményezés, magánadomány, a nagyság hatalommal bíró intézményeihez képest ez egy egészen más megmozdulás: értsék a lehető legjobban, a kicsiségé,

itt Józsefvárosban, ami történelmileg a társadalmi kicsiség színtere volt a mi metropoliszunkban, és ahol sokan tudják, hogy az apró helyi összefogásokon milyen sok múlik, és milyen erejük van.”

A beszédek után Pikó András polgármester és Szabó Tamás, a Kertész Imre Intézet programigazgatója is koszorút tett a tábla alatti rézkampókra, amik cirádás kinézetükkel arra is utalnak, hogy ez a tábla semmivel nem kevésbé fontos, mint aranyozott márvány társai.

Fotó: Karancsi-Albert Rudolf