Szegény Radics Béla, az első igazi magyar (cigány) rockgitáros halálában sem nyugodhat. Nem elég, hogy a kommunisták nem engedték meg neki, hogy lemezt készítsen, ezért ő inkább belefulladt az alkoholba 36 évesen, most egy olyan, életrajzinak nevezett mozgóképet követtek el ellene, melyre simán ráaggathatnánk a kegyeletsértő jelzőt, ha komolyan tudnánk venni.
De nem tudjuk, mert nem lehet, csak kínunkban röhögünk az olyan jeleneteken, amikor – hősünk itt még gyerek – a családi tv-nézés közben egyszer csak bejön Csernus Imre pszichológus, hogy egy kis konyhai pszichologizálással tegye helyre a nézőt, miszerint fontos a kreativitás, de érzelmeink kinyilvánításának a képessége is. Köszi!
A súlyosan amatőr, dilettáns alkotás nem szűkölködik az ilyen szürreális, de nyilvánvalóan nem annak szánt jelenetekben. Az alkotók nyilván szeretik, tisztelik a Bélát, de a gitárost alakító színész karaktere akkor is borzasztó ellenszenves lenne, ha egyetlen szavát vagy gesztusát el is tudnánk neki hinni.
A ripacs jelző kevés arra a művagánykodásra, amit Radics megformálója leművel,
későbbi feleségével való találkozása csak egy hatéves kisfiú képzeletében történhet meg így („Szia, mi újság a faliújságon?”), egyszerűen a szavak elfogynak. A színésznek gitározást kellene mímelnie, ez sem megy, még a távolikon is látszik, hogy csak úgy lengeti a csuklóját, bármi ritmus nélkül, ahogy a dobos is akkor üt a pergőre, amikor az a zenében nem is történik meg, a közönség pedig az adott dal ütemétől teljesen függetlenül táncol, vonaglik, rajong.
Totális hiteltelenség a párbeszédek terén is,
elképzelhetetlen, életszerűtlen szituációk sorozata pereg úgy, hogy a szemünknek alig hiszünk.
Amúgy vannak olyanok is e hazában, kik művészetüket akkor is szorgosan, alaposan, tehetséggel és alázattal művelik, ha ebbéli tevékenységüket szélárnyékban, a közfigyelemtől ezer ajtóval elzárva, állami és szponzori forrásokkal nem megtámogatva kell végezniük. A Radics-film alkotóiról ez nyilván nem mondható el. Habár a film 50 milliós költségvetése „no budget”-nek tekinthető, a végeredményen szörnyülködve mégis azt kell mondanunk, hogy minden fillérért kár volt.
Reklámkampány is volt, a hírfolyamban sokszor bukkantak fel a szörnyű,
Irigy Hónaljmirigyet is megszégyenítő,
szerencsétlen parókákat viselő műrockerek, az pedig, hogy ezt ennyire igénytelenül intézték, hogy leugrik a képből bele az arcunkba a műhaj, csak egy szégyenteljes mozzanat.
A miliőteremtés képességének totális hiánya, a korrajz adásának teljes csődje, a nem korhű jelmezek, a modern sminkek a nőkön egy szellemileg bűnösen rest alkotógárdát mutatnak, akik ezúttal is
viseljék a szégyent (bár nem fogják) azáltal, hogy nevüket ideírjuk: eme fércmunka rendezőjét Klacsán Gábornak, forgatókönyvíróját a kitartó NER-szekértoló Szentesi Zöldi Lászlónak hívják.
A zenéért Alapi István (EDDA) felel, ő sem tudta a minimumot megugrani: olyan Marshall erősítőn játszik a filmben, amely Radicsnak nem volt, de ez már csak apróság, tényleg. A gitárhangzást modernre szerette volna venni Alapi, de ez nem sikerült neki, mert nem tudja, hogy az milyen, ellenben összehozta azt, hogy – az akkor még nem létező – haj/dallamos metál stílusban és hangzásban virtuózkodja-pózolja végig a filmet olyan modorban, ami Radicsnak sose volt sajátja.
Ahogy annak a csoszlott igénytelenségnek is biztosan örült volna a nehéz sorsú gitárfenomén, hogy egy róla szóló filmben
igazi dob helyett VÉGIG dobgép szól.
Egyetlen momentum van a filmben, ami a nézőt legalább egy kicsit be tudja vonni érzelmileg, ez pedig a gyerek Radicsot alakító kisfiú: igyekezete roppant aranyos, és neki tényleg tudunk szurkolni, hogy a szőrösszívűnek ábrázolt apuka (aki egyébként cigányzenész volt, de ez a szál nem kerül elő a filmben) végre vegye már meg neki a hőn áhított gitárt.
Ezen kívül azonban nem marad semmi más az egyszeri befogadónak, mint a megdöbbent szörnyülködés, és persze
a szekunder szégyen.
A film nézésre tehát nemigen, arra viszont kiválóan alkalmas, hogy kistérségi kommunista filmcenzorokból fideszes mozitulajdonossá avanzsált helyi kiskirályok filmszínházaiban közönségtalálkozók alkalmával értelmiségi pózt felvéve osszák az észt az alkotók, ahol is önmaguktól végletesen elérzékenyülve beszélnek eme fontos, hiánypótló és sok aprómunkát követelő műről.
A film megtekintését mazochistáknak, debileknek és a közmédia rajongóinak ajánlom.
(Radics Béla, a megátkozott gitáros, rendező: Klacsán Gábor, forgalmazó: MigaFilm Kft.)
