Aki ismeri Vágvölgyi B. Andrást – például a nevét és a munkásságát –, másképp aligha gondolhat rá, mint egy szinte zavarba ejtően karakán, vagány, talán egy másik bolygóról idekeveredett, világjárt és fölöttébb sokoldalú emberre. Egy ideje kerületünkben él, a Palotanegyed és a Rákóczi tér határterületén, és a 9 magazin főszerkesztője.

Életútja konzekvensen liberális. Ez ugyan ma helyenként szitokszónak számít. Csakhogy esetében a liberális a szabadon lebegő értelmiségit jelenthetné (vö. Mannheim Károly), és itt a szabadságon lenne a hangsúly. (Az se véletlen, hogy a végül emigráló Mannheim, a szociológus jutott az eszünkbe – 1918 előtt a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskola tanára volt; lám, még a tudásszociológia is 8. kerületi találmány.)

Vágvölgyi B. András is emigrálhatott, disszidálhatott volna, kész csoda, hogy nem tette. Szegeden született, jogot végzett még az átkosban, túl sok jó nem várt rá – de épp jött a mára elsikkasztott, letagadott rendszerváltás, így lett alapító-, majd főszerkesztője a Magyar Narancsnak a 90-es évek fordulójakor. Előtte és utána angliai ösztöndíj, amerikai és tokiói utak, ezekről szóló művek – az élményekből elél ma is úgy egyes könyveiben (mint az alant szóba kerülőnél), mint a Rákóczi Taverna kockás abroszú asztalánál. De ment és megy tovább, így rendezte meg 2010-ben

Aztán riport- avagy dokukönyvet írt a romagyilkosságokról, közben és utána jöttek más könyvek is, fordított is, aztán a (szép)irodalom, mint az 1989 című, és legutóbb, egymás után, gyorsan a Greed-trilógia.

És nemrégiben a legutóbbi, az Edith Liebermann semmi kis élete, melynek alcíme jelezné a műfajt is: grídnovellák idővonalon. Hogy mit jelent pontosan a greed vagy a grid, azt talán a mohóság, a kapzsiság fejezi ki legjobban, csakhogy másról, többről van itt szó (a grid hálózatot jelent, rácsos szerkezetet is jelenthet – ezzel majd az irodalomtudósok kezdenek valamit…). A méltatók szeretik Vágvölgyit „az egykori Narancs-nemzedék szenzibilitásának ritka hűséges megmentőjeként” aposztrofálni, és aki, ha nem is egyedül, megteremtett egy új nyelvet, a Narancs szlengjét, de aki hallotta őt anekdotázni, az tudja, többről és másról is szó van itt vagy a könyvében. Élő lelket nem ismerek ugyanis, akinek bármiről eszébe jut egy személyes történet, egy régi vagy épp újabb jelenet egy többnyire híres ismerősével. Tehát élőben többnyire így kezd egy történetet: „egyszer mentem” vagy „mentünk” – valahol New Yorkban, a nyugat-amerikai prérin, bárhol a nagyvilágban…

Hovatovább némi műveltség sem árt az utalások

megértéséhez, és olykor azt is nehéz eldönteni, valós vagy fiktív esetről olvashatunk az Edith Liebermannban. Mondjuk, rögtön a 10. oldalon jól felismerhető Szelényi Iván szociológus, gyerekkori szerelmének apja; vagy később Tamás Gáspár Miklós – de e „leleplezéstől” még nem irodalom az irodalom.

Mert az a nyelvtől az, ami, és a szerzőnk úgy hagyja ott a Narancs hagyományát, hogy megőrizve megszünteti. Így ugyanis csak az írhat, aki egykor is hasonlóképpen írt, avagy részt vett a tradíció létrehozásában, a gonzó újságírás hazai meghonosításában. Ennek fő jellemzője a messziről felismerhető stílus, amikor végül azt sem tudjuk, mi a valóság és mi a fikció, szinte minden magáról az elbeszélőről szól, még akkor is, ha ő maga nem is szerepel a sztoriban. Ehhez persze nagy ego is kell, ugyanakkor ma rohadtul kiröhögnénk egy fiatal (újság)írót, ha gonzót írna, mert ez le lett foglalva, bocsesz.

Vagesz viszont megteheti, hogy tovább élteti, ráadásul úgy, hogy nem mai dolgokról ír szubjektív novellát, cuccot (legalábbis e kötetében), hanem visszajátszik az időben, s visszarepít a hetvenes-nyolcvanas évek Londonjába, Dél-Amerikájába, Sztambuljába, Münchenjébe (akárhovájába, nem sorolom). Önmagában véve ezek akár szimpla visszaemlékezések is lehetnének, önéletrajzi novellák – de a nyelv révén újraaktualizálódnak itt a kerületi kocsmák, Csernobil és más szovjet meg amcsi témák, a rock és a korabéli szcéna szereplői. 1989-ben újra megjelenik Kreuzer Béla, a Kolorádó Kid főszereplője (Heimetland). Többször ülünk a nyolcvanas évek nagykörúti kocsmáiban, jugó- és NDK-beli fogyasztási szokások borulnak ránk, folyamatosan körüllebeg bennünket 56 és a rendszerváltás szaga (egyre áporodottabban?), a kommunizmus és ellenfelei sorakoznak fel, a zavaros viszonyok közepette a gyors meggazdagodás lehetősége (vö. mohóság) élteti hőseinket. Rendőrök, hovatovább ideológiákat szopogató és kiosztó írók s újságírók vonulnak a könyv színpadára, a riporter a buzibárban kezdi a műszakot, mármint ez a feladat, megírni a hely szellemét. Rémlik, úgy két évtizede Tamás Gáspár Miklós kárhoztatta a magyar írókat, hogy nem tudják megírni a rendszerváltás regényét, akkor meg minek vannak? Véleménye vitatható ugyan, és nem élte meg, de íme, ha nem is regény, hanem novelláskötet, de immár olvasható a rendszerváltás (eme) „regénye”, az előzményekkel együtt, az (a)tipikus figurákkal, a túlélőkkel és a belehalókkal. Van itt kultúr-, média-, gazdaság- és politikatörténet, kocsmák és nők (meg férfiak). Cseppet sem nosztalgikus, bár néha úgy érezzük, jobb lenne akkor újra élni, mint most, és újrakezdeni az egészet, mert ma már tudjuk, mi lett a vége.

Nyitókép: Mile Máté