Megkérdeztem jó néhány ismerősömet, mit gondolnak, van-e esélyünk – félretéve a nézetkülönbségeket –, hogy kizárólag és mindenekfelett „csak” cigányok legyünk, mert úgy tűnik, egyedül nekünk fontos a „cigánysors” megváltoztatása. Hogy a cigányok sorsa ne a vesztesek sorsa legyen. A válaszadók lényegében ugyanazt fogalmazták meg. „Nem látok erre belátható időn belül esélyt.”
„Ez folyik 200 éve az életünk minden területén. Miért lenne ma más a politika? Természetesen mindig voltak és lesznek kivételek, akiknek van lelkiismeretük, akik nem használnak ki sérülékeny csoportokat. Azonban ebből nagyon kevés van.”
„Nagy a zűrzavar, és mi, cigányok, ebben a zűrzavarban már rég elvesztünk.
Nehéz elképzelni, hogy felül tudunk emelkedni minden egyéni sérelmünkön,
egónkon, megélhetésünkön, és elkezdünk a közért is tenni hosszú távon.”
„A magyarországi cigányok éheznek, fáznak, munkanélküliek, iskolázatlanok, nagyon sok diszkrimináció éri őket és nem kapnak esélyt. Pedig az lenne a cél minden érdekvédelmi szervezet számára, hogy könnyítsünk népünk nyomorán.”
„Ha végre nem egymásban keressük a hibát, amit ránk erőltet a politika. Ha megtanulunk egymással leülni és párbeszédet folytatni.”
„A középosztálybeli roma családok megfizetik a szolgáltatásokhoz való hozzáférést, de nem szerveződünk közösséggé. A direkt politikától és kollektív érdekképviselettől távol tartjuk magunkat. A kollektív, szakmai alapon szerveződő roma érdekképviseleti hang megjelenése még várat magára.”
Utoljára talán a Magyar Gárda ellen voltunk képesek együtt vonulni Tatárszentgyörgyön. Mert akkor mindegyikünk a bőrén érezte a fenyegetettséget.
A 70-es években, amikor az emancipációs mozgalom elindult, az értelmiség még összetartott, nem volt olyan esemény, amire ne ment volna el mindenki. Igaz, lényegesebben kevesebben voltunk, de nehogy azt higgye valaki, hogy akkor nem voltak véleménykülönbségek, nézeteltérések közöttünk. Mégis mindent meg tudtunk beszélni harag, irigység és gáncsoskodás nélkül. Mindenkiben benne volt az alázatos tenni akarás, tiszteltük, szerettük a másikat. Örültünk egymás sikerének, azt egyúttal a népünk sikerének tulajdonítottuk.
És minél többen lettünk, azt vettük észre, hogy az újonnan csatlakozók, „mozgalmárok” úgy kezdték számon tartani magukat, mintha velük kezdődött volna a mozgalom. Mintha előttük nem taposta volna senki számukra azt az utat, amin elindultak. Nem tanultak-tanulnak az előzőek munkájából, és nem okultak, okulnak a hibáikból. Mert nem is kíváncsiak rájuk. Vannak megosztó személyiségek, akik valamiféle – a cigányság érdekeitől teljes mértékben távolálló – féltésre, aggódásra hivatkozva ellenségnek,
ilyen-olyan csicskának (jaj, de utálatos szó ez) vagy pártkatonának kiáltják ki a másik romát.
Érteni vélem: elveik vannak, amelyek megakadályozzák az egymással való kooperációt. Holott csak egyetlen vezérlő elvet kellene szem előtt tartani, mégpedig azt, hogy mi a cigányság érdeke.
Az összefogásban hatalmas erő rejlik. Ha egységet tudnánk demonstrálni és azt erősíteni, hogy ezt az egységet az „oszd meg és uralkodj” politikai manőverrel nem lehet megbontani. Ennek szellemében talán együtt elérhetnénk a céljainkat, amelyeket mindannyian szeretnénk megvalósítani. Intézményeket alapítani, magas színvonalú iskoláztatást, munkahelyeket, a származási identitásunk szégyen nélküli megélését, egyenjogúságot a törvény előtt és a társadalomban. Hangsúlyozzuk, hogy a hazánk kultúrájának része vagyunk, sokat adtunk hozzá, és még sokat szeretnénk adni.
Fotó: Mile Máté
