Hová lett az Északi pályaudvar?

Hová lett az Északi pályaudvar? Ha egyszer van Keleti, Nyugati és Déli, akkor logikusan lennie kéne Északinak is. Kevesen tudják, de az 1867-ben átadott Józsefvárosi pályaudvart az előző századfordulóig Losonci (akkori helyesírás szerint Losonczi), majd sokáig Északi pályaudvarnak hívták.

A köznyelvben sokáig per „Józsinak” hívott fejállomás (olyan pályaudvar, amelyre csak egy irányból tudnak vonatok érkezni) „születési neve” annak volt köszönhető, hogy eredetileg a Császári és Királyi Szabadalmazott Pest-Losoncz-Besztercebányai Vasút és Szent István Kőszénbánya Társulat (1865-től Magyar Északi Vasút / Ungarische Nordbahn) építette a célból, hogy a rohamosan iparosodó város szénigényét kiszolgálja.

Talán az is meglepő, de a Józsefvárosi volt Pest – sőt az 1873-ban egyesített Budapest és a kiegyezés után alapított MÁV – első főpályaudvara, amelynek csak 1885-ben vette át szerepét a jóval nagyobb és modernebb, szintén a kerületben épült Központi pályaudvar, amelyet ma Keletiként ismerünk.

Jókai Mór 1890-ben kiadott regényének, a Gazdag szegényeknek rögtön az elején így írt a Józsefvárosi pályaudvarról: „Még akkor nem volt készen a pompás központi palota, mely a Kerepesi út végét mint egy nagy diadalkapu zárja el mostanság; egy kicsiny, ínséges pályaházacska fogadta el a Felső-Magyarországról érkező utasokat, akik onnan aztán a város leghosszabb,

jutottak el omnibuszháton a vendégfogadókkal ellátott zónába.”

A hangsúly a Keleti átadása után a teherszállításra tevődött át, a pályaudvar 1936-tól vett részt újra a személyszállításban, egészen 2005. december 11-e 19 óra 40 percig, amikor is kigördült az utolsó szerelvény a Józsefvárosi pályaudvarról. Működésének 138 éve alatt olyan hatással volt Józsefváros fejlődésére, amit nem is gondolnánk: alapvetően meghatározta a kerületnek Budapesten belüli szerepét, etnikai összetételét és kulturális örökségét. A továbbiakban arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk: egy vasúti pályaudvarnak nem csak gazdasági jelentősége lehet.

A józsefvárosi Ellis Island

A kisvárosi léptékű pályaudvar hamar városalakító tényezővé vált. Eleinte mint a robbanásszerűen növekvő új fővárosba igyekvő munkások, iparosok és kereskedők érkezési helye – elsősorban a Felvidékről és a Monarchia lengyel területeiről, meg még azon is túlról jöttek –, később mint a Budapestre érkező áruk kirakodási helye. Szlovákok, lengyel és orosz zsidók, szegény magyarok és romák érkeztek különböző hullámokban. Kit az olcsó lakhatás és a város nyújtotta munkalehetőségek vonzottak, kit az élénk kereskedelmi vagy éppen kávéházi élet.

Abban a folyamatban, hogy Józsefvárosban jelentős szlovák lakosság élt – egy időben Slavische Festungként azaz Szláv erődként is emlegették –, ugyancsak meghatározó volt az Északi pályaudvar szerepe. Tilkovszky Lóránt így ír erről a Századokban megjelent, Budapesti szlovák és cseh egyesületek történetéhez című tanulmányában: „A népszámlálások itt csak kerek számokban idézett adatai szerint a főváros szlovák anyanyelvű lakossága 1890-ben volt a legnépesebb: 27 500 fő, Budapest akkori összlakosságának 5-6 százaléka. Azok a nagy építkezések, amelyek hazánk fővárosát a kiegyezést követő évtizedekben a világvárosok sorába emelték, igen nagy mértékben vonzották ide a Felvidékről – főleg építőipari segédmunkára – a szlovák munkaerőt. amelynek egy része – maga után hozatva családját, vagy itt házasodva – tartósan is megtelepedett Budapesten, megélhetést találva munkásként a szaporodó gyárakban, vagy – később gyakorta önállósodni is tudó – kisipari, illetve kereskedelmi és más alkalmazottak gyanánt.

Bár több kerületben is (pl. Ferencvárosban, Kőbányán) számottevő volt jelenlétük, különös jelentőségre tett szert számukra Józsefváros, ahol a fővárosi szlovákok egynegyede élt, és ennek pályaudvara jelentette a legfőbb – egy ideig az egyetlen – vasúti összeköttetést származási helyükkel, a Felvidékkel; többnyire e kerületben jutottak először fedél alá, még ha később sokan más kerületekbe költöztek is; itt kereshettek legelőbb munkahelyet, munkaalkalmat; itteni óvodákba, iskolákba járathatták gyermekeiket, ahol azok a magyar nyelvet elsajátíthatták; itt találhattak ugyanakkor olyan katolikus, illetve evangélikus templomot, ahol anyanyelvükön imádkozhattak, énekelhettek, szentbeszédet, igehirdetést hallgathattak, s végül, de nem utolsó sorban itteni kocsmákban találkozhattak egymással rendszeresen, ezekben tarthatták összejöveteleiket.”

Pelle János a Józsefvárosi zsidóság című írásában külön kitért a pályaudvar környékre gyakorolt hatására: „…a városrészben épült meg a Salgótarjántól Pestig és Losoncon át Besztercebányáig vezető Északi Vasút pályaudvara, melyet 1867. április 2-án adták át a forgalomnak. Évtizedekig ezen a vonalon érkezett a Felvidékről Pestre az utasok többsége. A Józsefvárosi pályaudvar környékén hamar kialakult a piac, mely vonzotta a zsidó kereskedőket és vállalkozókat.

Budapesten 1873, a főváros egyesítése után valóságos népességrobbanás ment végbe. Három, nagyobbrészt még németül beszélő kisváros, Buda, Óbuda és Pest két évtized leforgása alatt olyan metropolisszá alakult át, mely Bécs vetélytársa lett. A lakosság, mely 1880-ban még 355 582 főt tett ki, 1890-re 486 471-re, 1900-ra 703 448-ra, 1910-ben pedig már 880 371-re nőtt. Ennek a zömmel vidékről felvándorolt embertömegnek több mint az ötöde volt zsidó vallású: 1880-ban 19,7 százaléka, 1890-ben 21 százaléka, 1900-ban 23,6 százaléka, 1910-ben 23,1 százaléka. 1900-ban Budapest volt az a nagyváros, ahol a világon a legtöbb zsidó lakott (166 198 fő), s ezzel rövid időre megelőzte a korabeli New Yorkot is. Ezen embertömeg legnagyobb része Pesten, azon belül is három kerületben vert tanyát: a szegényebbek a legsűrűbben lakott Terézvárosban és Józsefvárosban, illetve a jobb módú, a polgárosodott része a Lipótvárosban.”

Hogy milyen hely lehetett a dualizmuskori Józsefváros, ahhoz érdemes párhuzamot vonni ugyanezen időszak New Yorkjával, amelyről E. L. Doctorow Ragtime című regénye ad érzékletes képet: „A legtöbb bevándorló Olaszországból és Kelet-Európából jött. Ellis Islanden szállították partra őket, dereglyéken. […] Aztán a bevándorlók kicsődültek az utcákra, s valami módon elnyelték őket a bérházak. A New York-iak megvetették őket. Mocskosak voltak és írástudatlanok. Bűzlöttek a haltól és a fokhagymától. Gennyedtek rajtuk a fekélyek. Becsületük nem volt, s majdhogy semmiért dolgoztak. Loptak. Ittak. Megerőszakolták tulajdon lányukat is. Könnyű szívvel gyilkolták egymást. Azok közt, akik legjobban megvetették őket, ott volt az ír bevándorlók második nemzedéke, pedig az ő apáik is ugyanezekben a bűnökben voltak vétkesek. Ír suhancok rángatták öreg zsidók szakállát és ütötték le őket. S ők borogatták fel az olasz utcai árusok kocsiját.”

A környék a XIX. század utolsó negyedétől – az orosz, ukrán területekről érkező zsidók nagyarányú bevándorlásának kezdeteitől – a vészkorszakig megőrizte ortodox zsidó jellegét. A Népszava 1907-es, erősen antiklerikális hangvételű cikke ekképpen ostorozza a szegény zsidó bevándorlókat középkori sötétségben tartó csodarabbikat: „A nagy orosz emigrációs folyamat, amely immár évek óta tart, Magyarországot is közelről érinti, Galícián keresztül közel 60 000 ember jött hozzánk. A menekülők száma különösen az utóbbi három évben szaporodott meg, s ma mintegy hatezer lengyel munkás van Budapesten. Ez a lengyel–orosz munkásság piszkot hozott magával.

Tisztára faji és vallási alapon áll. A Teleki-téren imaházat rendezett be, s cionista ideáknak hódol. Várja a fehér szamarat, amely elvigye Jeruzsálembe. Szombatonként összegyülekeznek, ahol maguk választott papjuk a kapitalizmus malasztjairól prédikál a galíciai munkás sokaságnak. Nem elég, hogy eredeti hazájában sem tanult, hogy műveletlen s butaságban nevelődött, hogy csodahírre vergődött, tudatlan rabbik befolyása alá került, Budapesten sem tud felszabadulni, itt is nyakára ül az istenes gárda.”

Hiénák és sakálok a Teleki téren

A környéken felnőtt Giorgio és Nicola Pressburger a Nyolcadik kerületi történetek című könyvében írja: „Nem messze a Tisza Kálmán tértől az építészek újabb szabad területet terveztek: a későbbi Teleki teret. Piacnak szánták kitűnő elhelyezkedése miatt, részint a városba kívülről beszállított árutömeg, részint a belső kerületekből idesereglő vásárlók fogadására. Később, az évtizedek múlásával ez a második tér felfalta az új kerület maradék részét is. és olyan jelleget kölcsönzött neki, amilyet a jövő Budapestjének jeles tervezői álmukban sem gondoltak volna. A piac ugyanis nagy számban vonzotta oda a zsidó kereskedőket: ószereseket, fűszereseket, kocsmárosokat, csaposokat, akik

[…] A keresztény időszámítás szerinti 20. század elején Budapest nyolcadik kerületét zsidók és cigányok tízezrei, az Osztrák–Magyar Monarchia két lenézett kisebbsége foglalta el, miközben a Teleki téren a piac, minden négyzetméterén bódékkal, boltocskákkal telezsúfolva, jelentős kereskedelmi központtá vált, egyszersmind a szegénység és az emberi szenvedés olvasztótégelyévé. Azé a szegénységé és szenvedésé, mely hamar kezdődik, és ki tudja, mikor ér véget.”

Mándy Iván – a Teleki téri novelláiról a Jelenkornak nyilatkozva – pedig így írta le gyerekkori emlékeit: „Na most, mi volt a Teleki tér? Hát az árusok hatalmas tere. A bódésorok, középen az üvegcsarnok, ahol tényleg minden volt. Öltönytől – hát öltöny, maradjunk a ruhadaraboknál, ruhafoszlányoknál – kezdve lavórokig, kádakig, mi több, repülőgéproncsokig, hiénákig, sakálokig, most ez alatt

tehát nem azokat az embereket, akik sakálként ragadták nyakon az arra sétálót, és vonszolták be a bódéba, volt ilyen is természetesen. És aztán a kezdeti Teleki tér, már a gyermekkoromban láttam, a kubikusok világa, akik ott ültek a villamossínekkel szemben, azt hiszem az üvegcsarnok oldalánál a taligájukkal, és szerencsétlenek munkára vártak. És őrületes verekedések törtek ki egészen váratlanul, hol a bódésor árusai között, hol a kubikusok között. Egy világban éltek, de ugyanakkor teljesen elhatárolódtak egymástól. Nem hiszem, hogy szót is váltottak volna egymással, hiszen azért lényegében döntően idegenek voltak. Hát ez volt az első benyomásom a Teleki térről.”

Amint Mándy visszaemlékezéséből kitűnik, a Teleki téren nemcsak a mások levetett ruhákat, olcsó használt cikkeket – és persze a lopott szajrét – árulták, hanem az embert is. Alighanem a korabeli munkásszállóként funkcionáló házaknak – melyeknek minden, lakhatásra voltaképpen alkalmatlan helyiségét kiadták – köszönhető, hogy itt működött a rendszerváltáskori Moszkva térihez hasonló emberpiac is. A jellemzően viharsarki kubikosok sokszor napokat várakoztak a pályaudvar környékén, hogy valamilyen fizikai munka leessen számukra. Az úgynevezett bandák – így hívták a kubikosok munkaközösségeit – között pedig gyakoriak voltak a verekedések. 1936-ban, amikor a lapok arról adtak hírt, hogy a pályaudvar újból részt vesz a személyszállításban, a Népszava híre így végződik: „A MÁV átirata nyomán a polgármester elrendelte a pályaudvar körüli úttestek jókarbahozatalát, kellő megvilágítását és a villamosközlekedés megfelelő sűrítését. Egyben azt is, hogy a Teleki térről a kubikosokat más helyre telepítsék át.”

„Kis Varsó”

A 30-as évek végén már nem csak a kubikosoknak kellett távozniuk a Teleki térről. Elkezdődött a zsibárus és ószeres szakma árjásítása. 1938-ban a székesfőváros hozott olyan értelmű rendeletet, amely korlátozta a zsidók árusítási jogát a használtcikk-kereskedelemben, melyet a következő évben tovább szigorítottak. 1939-ben és 40-ben a nyilas sajtó valóságos sajtókampányt folytatott az ószeresek ellen, állandó témájuk lett a Teleki tér és a szegény magyarokat kifosztó „Teleki téri üzleti szellem”.

Kevéssé ismert szelete a magyar történelemnek, hogy a nyilas hatalomátvétel után épp a Teleki tér környékén alakult ki számottevő zsidó ellenállás, amellyel a negyed kiérdemelte a varsói gettólázadásra utaló „Kis Varsó” nevet. Amint azt Gazdag Péter a Mércén megjelent cikksorozatában írja: 1944. október 15-e után „a Népszínház utca és Teleki tér sarkán olyan fegyveres összetűzésre került sor, ami az elkövetkező napokban több környékbeli házban, utcában, és téren tovább folytatódott – olyannyira, hogy egy szemtanú akkori beszámolója szerint a németek tizenhárom Tigris tankot indítottak át Pestre a felkelés leverésére. Ezt többek között az is indokolhatta, hogy a felkelésnek kilenc német áldozata is volt.”

Adler Tamás a Szombatban idéz egy igen érzékletes visszaemlékezést Müller Tamástól, amely így szól: „Akkor jött egy nyilas, aki a nagynéném öccse volt. A Lantos Miki be volt öltözve nyilasnak. Ilyen Teleki téri vagány volt. És kiskocsival betolt minket a gettóba. Akkor ők már szereztek lakást, oda elhelyeztek minket. Ez 44 októberében volt. […] Mi meg maradtunk a gettóban. Ez meg, aki bekísért bennünket, egy »jópofa« nyilas volt. Vitték a zsidókat a Dunának, ő is, meg a Leitner Gyuri. Mind zsidó volt. Összeálltak, leállították a nyilasokat, akik kísértek egy csomó zsidót kivégezni. »Várjatok testvérek, ti álljatok ide!« Mikor odaálltak, egyszerűen lekaszálták őket. A kísérő őrséget a Mikiék egyszerűen agyonlőtték. Ezt egy párszor eljátszották. A nyilasok meg nem tudták előre, meglepődtek. Nem tudták, hogy mi van. Ez az ostrom előtt volt. […] Honnan volt ruhájuk? Tégla.

Az utcán járkáltak fegyverrel, nem szaroztak. Ha valahol vész volt, abban a pillanatban lőttek. Ezek ilyen vagány zsidók voltak. Sokakat hazavágtak és lerendeztek.”

A magyar holokauszt emblematikus helyszíne

A virágzó józsefvárosi zsidó életnek a holokauszt vetett végett. A hősies ellenállás és az ostromlott városban működő embermentők sem tudták megakadályozni, hogy a már egyértelműen vesztes háború legvégén újra elinduljanak a vonatok, méghozzá a Józsefvárosi pályaudvarról, a nyugati határszél felé tartó meneteket időközben leállították. Pelle János A Holokauszt utolsó felvonása a Józsefvárosban című írásában így ír erről: „A nyilasok a munkaszolgálatosokat megtévesztéssel és kényszerrel deportálták Budapestről. Maga Eichmann legföljebb szemlélője volt a nyilas kormányzat által elrendelt terrornak, bár nem lehet kizárni, hogy rövid időre ő is feltűnt a Józsefvárosi pályaudvaron. A Józsefvárosi pályaudvarról történő deportálás, majd a nyugati határra szállított zsidó munkaszolgálatosok legyilkolása egyfajta »házilagos népirtás« volt, még akkor is, ha a zűrzavaros, háborús viszonyok között valószínűleg Eichmann bécsi munkatársai gondoskodtak a zsidók elszállításához szükséges vasúti szerelvényekről. […] Megkésettsége mellett a magyar holokauszt másik jellegzetessége volt, hogy legalábbis Budapesten, már mutatkozott ellenállás, és számos esetben

A fővárosiak több tízezer zsidót bujtattak el, és végre a külföld is megmozdult: a svájci, illetve az angolszász sajtóban cikkek jelentek meg az eseményekről, és a semleges országok követségei folyamatosan tiltakoztak. Az amerikai támogatással működő svéd diplomata, Raoul Wallenberg, ahol csak lehetett, akadályozta a népirtást, próbált segíteni az üldözötteknek a Józsefvárosi pályaudvaron is. Ez volt a magyar holokauszt emblematikus helyszíne, ahol a deportáltak jelentős részét bevagonírozták és a halálba küldték.”

Józsefvárosba ezután sose tért vissza a korábbi, nyüzsgő zsidó élet. A Teleki téri, egykor húsznál is több zsinagógából csak egy maradt. Igaz, hazánkban egyedüliként őrzi a szefárd ortodox rítust, emlékéül annak, hogy alapítói az ukrajnai Csortkov környékéről érkező haszidok voltak.

Ma már senki nem gondol úgy a Teleki környékére, mint pesti zsidónegyedre. A pályaudvar se gyakorolt többé komoly hatást a kerület életére, arculatának, kulturális sokszínűségének változásaira. Sokáig a legkevésbé fontos vonatok végállomása volt, mint a Keleti „legkülső vágánya”, aztán már az sem. Egy valami azonban megmaradt és ez az egykori pályaudvar máig tartó hatása: a sokszínűség. Eltűntek ugyan a kávéházak, de itt maradtak utánuk a muzsikus cigányok. Eltűntek a kubikosok, de megmaradtak az olcsó és rossz lakások, amelyek ugyanúgy vonzzák a jobb élet reményében Budapestre érkezőket, akik ugyanúgy alakítják a környék arculatát, mint 157 éve.

Fotók: Fortepan