Az utazás és a poharazgatás mindig kéz a kézben jártak. Számtalan indokot lehet találni az ivásra, de a vonatindulás vagy -érkezés izgalmai mindig előkelő helyen álltak, az átszállás kényszerű várakozásának csüggesztő perceiről már nem is beszélve, így hát nincs semmi meglepő abban, hogy a pályaudvarok és vasútállomások környékén mindig sok volt a kocsma, népszerűbb nevén resti.
Annál érthetetlenebb, hogy manapaság alig találni már ilyen büfét, betérőt, italmérést, nevezzük bárminek. Bezártak mind, és már csak az öregek emlegetik, hogy itt is milyen nagyszerű resti működött hatvanas vagy a hetvenes években, amire az energiaitalos dobozt pimasz közönnyel elhajító fiatalok megvonják a vállukat, és lebúmerezik az öregeket.
A Keleti pályaudvar közelében évtizedek óta rendületlenül nyitva tartó Derby üdítő kivétel, igazi resti és klasszikus kocsma, amely a világháború után sajnálatosan kipusztult kávéházak és a hatvanas évek legjobb eszpresszóinak atmoszféráját őrzi. A tágas előtérbe lépve sörcsapok hosszú sora kínál kiváló cseh csapoltakat, de Guinnesst is bátran rendelhet bárki.
Az igazi meglepetés azonban a whiskyk és konyakok hatalmas kínálata. Sosem hallott vagy olvasott nevek sorakoznak a sosem látott üvegalakzatok titokzatos kalligráfiával tervezett címkéin.
Időutazásnak is tűnik itt italt rendelni, mert ezeket a címkéket nem az utóbbi tíz-húsz évben nyomtatták, ahogy az üvegekben szunnyadó, minőségüket korlátlan ideig megőrző italokat sem tegnap párolták, és simán érezheti úgy bárki, hogy az igen borsos áron, féldecinként akár hétezer forintért kínált párlatból Kolumbusz Kristóf rendelt magának utoljára a nagy út előtt.
Ha betéved ide egy olajsejk, és valami különleges, több száz éves whiskyt szeretne kóstolni, ugye annak sem lenne akadálya, kérdezem az igen kedves csapos hölgyet, aki mosolyogva bólint.
Hát akkor kérnék egy korsó Dudákot, amely remélhetőleg friss, és nem is csalatkozom. A közvetlenül a pult mellett kialakított kényelmes térben hatalmas bőrfotelek várják a hely törzsvendégeit, akik nincsenek sokan, de ülve avagy állva, kezükben pohárral néhány lépést alá és fel sétálva belakják ezt a klubot.
Az élénk társalgást hosszú csendek szakítják meg, amikor az urak átgondolják az elhangzottakat, ilyenkor újabb italokat rendelnek, majd belekortyolva folytatják a beszélgetést.
Alaposan ismerik egymást, nem sok újat tudnak mesélni, mégis mindig össze tudnak kapni a kül- és a belpolitika, a sport vagy az időjárás nagy kérdésein. Egyébként mindig mindenkinek igaza van, leginkább azokkal szemben, akik épp nincsenek jelen.
A Derbyben van egy hatalmas zenegép is, ami mára teljesen eltűnt a kocsmákból. Rengeteg rockballadát és nyolcvanas évekbeli diszkóslágert lehet feltenni, de a rock a nyerő, mert az átutazó idegenek rendre kopaszodó, hosszú ősz hajukat a szegecselt bőrdzsekire hátrafésülő, pipaszár lábú rockerek. Az van a hátukra írva, hogy Pokolgép.
Bedobnak egy rockhimnuszt, megállnak a zenegép előtt és hallgatják, ahogy a hosszú villamosorgona-intró felvezeti a számot, amikor végre megszólal az énekes rekedten fájdalmas hangja és valami olyasmiről dalol, amit csak a rocklélek finom antennái érzékelnek. Nem szabad ilyenkor nevetni, és nemcsak azért, mert a rockerek termetesebbek nálam, hanem mert magamat is legalább ennyire komikusnak látom.
De fáradjunk beljebb, mert a Derbynek van egy tágas belső terme is. Néhány lépcsőn fellépve tágas helyiségben találjuk magunkat, melynek falán apró mozaikokból összerakott falfestmény fogad. Alkotója egy évtizedek óta Budapesten élő, születésétől fogva angol nyelvet beszélő úr, bizonyos Marcus Goldson.
Első találkozásom a festményeivel a kilencvenes évekre tehető, amikor kissé unottan és fásultan éltem meg a fővárosi élet változását. Már büntetlenül lehetett éjszakázni a város frissen nyílt, akkor izgalmasnak számító szórakozóhelyein, és itt a ’szórakozás’ kifejezés jelentésváltozását is hallanunk kell. A ’szórakozás’ a Kádár-kor tévéhíradóinak köszönhetően bűnös áthallást cipelt magával, de mintha új értelmet nyert volna a kilencvenes évek kezdetén.
Bárhogy is volt, fáradtan, mégis örömmel tévedtem el a kilencvenes évek elején ebben a városban, amelyet Marcus Goldson festményei új színekben láttattak. Belőle hiányzott a késő Kádár-kor fásultsága, ami bennem menthetetlenül ott munkált és nem hagyta, hogy élvezzem ezt a karneváli forgatagot.
Ő képes volt olyannak mutatni ezt a várost, mintha Marseille-ben vagy Buenos Airesben lennék, és ezek az unalmas emberek, akiket jól ismertem a nyolcvanas évekből, világcsavargó kalózok, kurvák, lezüllött udvaroncok, hamiskártyások, a törvény elől menekülő sikkasztók vagy más kalandorok lennének.
A Derby hátsó falát díszítő freskó nem Goldson műve, de a sarkában elrejtett szignó szerint az ő keze nyomán készült. Utcai hölgyeket ábrázol, akik a mobilkészüléket a keblük közé rejtik, vastag rúzsos ajkuk és a fülükbe tűzött smukk-karikák karneváliak.
A múlt héten a Derby teraszán sörözve néztük, ahogy a nap megy le a Rákóczi út felett, amikor egy motoros felhajtott a járdára. Nem futár volt, csak egy energiaitaltól elhízott fiatal. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy szóváltásba keveredik az egyik idősebb törzsvendéggel, aki nehezményezi a járdán motorozást. Te mégis ki a jófranc vagy, kérdezte a törzsvendég. Itt lakom két éve, mondta a motoros, de mi köze hozzá. Az, hogy én meg itt iszom húsz éve, úgyhogy takarodj a járdáról. És a motoros eltakarodott.
Itt olvashatóak a korábbi Borongók.
Nyitókép: a Derby elődje, a Derby Bisztró 1963-ban – Fotó: Bauer Sándor / Fortepan
