Az előző részekben a Beniczky utcai mozis ház története már pillantást engedett a mára eltűnt városrészre, de a „másik oldalról”. Békési Gézáné Rippel Ilona kislányként nem találkozhatott a pusztulásra ítélt szoba-konyhás VIII. kerülettel. Bár éppen a határán éltek, a szülei nem engedték, hogy arrafelé menjen egyedül. Az akkori utcák ma csak részlegesen vannak meg, az épületek zöme – és ezzel együtt az akkori élet és hangulat – teljesen eltűnt, először lakótelep, majd 3 évtizeddel később nyugatias „luxusnegyed” épült a helyükbe.

Sötét statisztika

A Losoncinegyed rekonstrukciója – ami akkor lakótelep-építést jelentett – már 1965-ben elkezdődött. Itt, ahogy a Corvinnegyed hasonlóan elavult részein is, a lakások közel 70 százaléka mindössze egyetlen helyiségből állt, a lakosság 60 százaléka ezekben élt, és magas volt a laksűrűség – a tervezett szanálás mértéke 62 százalékos volt. A 2003-ban indult Corvin-Szigony projekt területén 2500 lakásból 1414-et ítéltek bontásra.

Józsefváros lakóházainak közel 80 százaléka 1914 előtt épült, ezen a területen nem vált teljessé a XIX. század végén indult városias beépítés sem, műhelyudvarok, telephelyek voltak mindenfelé, mellettük szegényes munkáslakásokkal. Középső-Józsefvárosban még a 90-es évek végén is csak 26 százalék volt az összkomfortos lakások aránya a budapesti 62 százalék helyett.

Sötét valóság

Hogy miként éltek itt az emberek, arról még ma is szerezhetünk benyomást. Van még szoba-konyha kinti WC-vel, az önkormányzat most költözteti át a Diószegi utcai kisajátított házak lakóit a méltatlan udvari lakásokból felújítottakba, és pár éve még állt a Tömő–Szigony sarkán a sárga bérház is, aminek nyomorúságos lakásában nőtt fel Psota Irén.

A lebontott házak között akadt elaggott körfolyosós bérház, ahol a polgárias utcai lakásokban magasabb státuszúak éltek, míg a gangos belső udvaron a szegénysorsú sokaság. Sok egyszintes udvaros ház is volt, ahol valaha vállalkozás működött, ott a gyakran nem túl módos tulajdonos lakott az utcai lakásban, az udvaron pedig a munkásai és bérlők.

Ilyen házban jártunk a Sárkány utcában, ahol az utolsó lakókkal beszélgettünk. Az utcai lakás is sötét, vizes volt. Bár többszobás volt, de nem az úri világot idézte. A ház kapuján lovaskocsi járt ki-be annak idején, a körbeépített udvaron a kis lakások mellett raktárak, istállók sorakoztak, a 60-as évekre azokból is lakás lett.

A felszámolt területen hasonló épületek voltak, s köztük deszkakerítéses telephelyek, kisebb gyárak, sörlerakat, vastelep.

A két világháború között Budapesten a lakások alig felében volt WC, harmadában fürdőszoba, 23 százalékukba víz sem volt bevezetve, a VIII. kerületben a helyzet még rosszabb volt.

A lakás általában egy viszonylag tágas szobából és egy hosszúkás konyhából állt. A 40-50 négyzetméteren több generáció élt együtt. A saját szoba csak álom volt, de még a saját asztal is, gyakran egy ágyban aludt szinte az egész család.

A konyha kicsi volt, különösen ahhoz képest, mennyiféle funkciót töltött be. Először is „előszoba” volt, a bejárat a konyhába nyílt. Itt főztek, kis asztalon készítették elő a főznivalót, sokszor itt is ettek. Fatüzelésű sparhelten főztek, fát is kellett vágni. A tüzelőt és sok mást is tároltak a konyhában, kamra ritkán volt. A konyhában mosakodott a család hokedlire tett zománcos lavórban, gyakran hideg vízzel, a vizet a falikútról vették. Csatornázás alig volt, a vizet kizuhintották az udvarra. Sok lakásban konyha és víz sem volt, az udvari csapról kellett vizet venni.

de inkább vaskályha, ami, ha a tűz leégett, még a meleget sem tartotta. A fát rendszerint a folyosóvégi vagy udvari fáskamrában tartották.

A szoba berendezése zsúfolt és takarékos volt: vaságyak, egy nagyobb asztal, amit körül lehetett ülni, szekrények, egyszerre volt nappali, háló- és gyerekszoba.

Nyitókép: Lipovits Mihály, 1955 / Fortepan