Nagyanyám, Ágnes rendszeresen keresztet vetett magára, ha szivárványt látott az égen. Nálunk, Debrecenben ez nagyon ritka jelenség volt, Szigeten viszont, az Iza környékén gyakran megcsodálhatták.
Tunáná Sziget talán legjobb hegedűse volt a második háború előtt. A legjobb éttermekben muzsikált, állandó versenytársa volt Tibinek. Alacsony, köpcös legény volt, a kezei a hegedűre termettek. Olyan hangokat csalt ki a hegedűből, hogy mindenki csodálta. Apró gyerekkora óta gyakorolt. Az apja is jó muzsikus volt, gyötörte is a fiát, hogy minél jobban menjen neki a hegedülés. Még ötéves sem volt és már átmuzsikált egy éjszakát az apjával. Eleinte csak egy-két nótára állította fel, aztán rájött, hogy Tunáná ismeri már az egész repertoárját. A banda szerette az aprócska fiút, akinek az anyja fényesre mosta az arcát, kicsike kis öltönyt varratott neki és fekete cipőjét ragyogva adta a lábára.
A vendégek is csodájára jártak, eleinte mókásnak tartották a csepp muzsikust, de amikor elkezdte muzsikálni a „csendes lelkem meg ne szólalj, csendes szívem meg ne dobbanj! Szép virágom, maradj vélem, szép szerelmem az életem” kezdetű nótát, akkor rájöttek, hogy több ez a gyermek egy hegedülő fiúcskánál. Nappal aztán aludt, ahogy a többi muzsikus férfi. Délben, ebéd után gyakorolt, majd este készült az emberekkel. Iskolába csak ritkán ment, nem is nagyon hiányolta senki. A tanító csak a szorgalmas, csendes gyerekekkel foglalkozott, és hát Tunáná sem szorgalmas, sem csendes nem volt. Az írás-olvasás nehezen ment neki, a számolás is csak annyira, amennyire a kártyához kellett, ha nekiláttak a bandával a szünetekben vagy a csendesebb estéken.
A tizenhetet alig töltötte, amikor lement az Izához a többi legénnyel. A cigányok nem voltak nagy úszók, a fiúk időnként csapatokba verődve dobálták egymást a sekélyebb partszakaszon, a lányok állig felöltözve sétálgattak a folyónál vagy áztatták a lábukat a vízben.
Ekkor látta meg Etust. Barna hajú, telt idomú lány volt nagy mellekkel és világító, zöld szemekkel. Tunáná, ahogy meglátta, abban a pillanatban érezte, hogy ez most örökre szól.
Állt meredten, a szája kiszáradt, a szeme kikerekedett. Tekintetével követte a lányt, aki a társaival nevetgélt a parton.
El akart indulni felé, de a lábai szinte gyökeret vertek a folyó iszapjába. Egy erősen rikácsoló madárhang térítette magához az ámulatából. Akkor látta, hogy egy szivárvány alatt áll. Tunáná tudta, hogy ez az a pillanat. Az a pillanat, ami meghatározza az egész életét. És a szivárvány? Szigeten mindenki tudta, hogy szivárvány alatt állni áldást jelent a jövőre nézve. Szerencsét. Hamarosan randevúra hívta, kísérgette Etust, aki eleinte csak bolondozott vele, ahogyan azt a lányok tették a fiúkkal, hogy minél szemérmesebbnek lássák őket, aztán bizony viszonozta a gyöngédséget.
Nem sokáig udvarolt a lánynak. Hatalmas volt a szerelem, Etus boldogan fogadta el a fiú szeretetét. Jó kis lakodalmat csináltak. Tunáná még nem töltötte be a tizennyolcat, és már felesége volt.
Négy gyermekük született, egymás után, mint az orgonasípok. Jól keresett, hiszen egy-kettőre saját bandája lett. És hát az is igaz, hogy minél nagyobb a baj, a románok, de a magyarok is annál jobban szerettek mulatni. Boldogan vitte haza a keresetét Etusnak s a gyerekeknek, büszke is volt magára. Jól tartotta a családját, minden nap volt kenyér és hús is az asztalon, a gyerekeknek cipőcskék, ruhácskák, a lányának apró szalag is jutott a hajába. Délután Etussal korzózni jártak, büszkén mutogatta csinos asszonyát a világnak.
Aztán behívták a háborúba. Hiába ment a városházára, akiknek éjszaka muzsikált, azok nappalra szerették elfelejteni a történteket. Senki nem tudott neki segíteni, így volt ezzel szinte minden muzsikus a városból. Egymás mellett állva, durva katonakabátban vártak a sorukra.
Hamar el is veszítették egymást. Eleinte egy hadtestnél szolgáltak mindannyian, aztán szétszedték őket.
A front elvonult és ő egy hadifogolytáborban találta magát. Gyakran vigasztalta magát, hogy hamarosan megszűnik a pokoli állapot és újra magához szoríthatja Etust. A heteket hónapok váltották és a nyarat az ősz, majd a kegyetlenül hideg tél. Fagyásokkal a testén csontsoványan törte a követ a többi kényszermunkással. Nézte a hegyeket, amiket nagyon magasnak és kegyetlennek látott, és mondogatta magában, hogy a hegyek mögött van Sziget a maga bérceivel, és az az a hely, ami csodálatos, nem ezek a csúnya, kopasz emelkedők, aminek a köveit már jószerivel elhordták.
Gyakran dúdolgatta magában a nótát, amit először tanult meg az apjától. A „csendes lelkem meg ne szólalj, csendes szívem meg ne dobbanj! Szép virágom, maradj vélem, szép szerelmem az életem.” Ezt énekelte Etusnak a lakodalmán. Ilyenkor mindig mosolyogni támadt kedve. Nem hiányzott neki, érezte, hogy mindig vele van, csak ezek a kegyetlen hegyek ne lennének.
Nótákkal támogatta a lelkét. Ujjait deszkalapokon pörgette meg, amit az álla alá vett, és mint egy néma hegedűn, így próbált muzsikálni. Az agya tudta, ki kell tartania, valaminek történnie kell, mert ennél rosszabb már nem lehet, innen már csak a jó jön.
A tavasz bebizonyította, hogy de… lehet még ennél is rosszabb. A teste legyengült, egyre gyengébb ételeket kaptak. Gyakran kijárt nekik a verés, és a napi tizennyolc óra kőtörés teljesen átalakította a testét. Esténként már nem gyakorolt, nem mozgatta az ujjait a néma hegedűn. Még dúdolta a nótáját, de már nem beszélt a társaival, nem beszélt a családjáról, nem beszélt az ételekről. A barakkban egyre kevesebben voltak már, szinte naponta ürültek meg a priccsek.
A nyár elején már jártányi ereje nem volt. Vonszolta magát, az sem érdekelte, ha az őrök kiabálnak vele vagy megverik. A legjobb, amikor a földre rúgják, ott kicsit pihenhet.
Egy ilyen napon egy zápor után ütötte meg az őr. A földre esett, már nem érzett fájdalmat, de tudta, itt a vég, nem látja többé Etust, nem fogja többé keze a hegedűje kecses nyakát. Ekkor jutott eszébe a nótája, „csendes lelkem meg ne szólalj, csendes szívem meg ne dobbanj! Szép virágom, maradj vélem, szép szerelmem az életem”.
Halkan dúdolta, miközben bikacsökkel ütötték a hátát. Látta az eget és azt, hogy a szivárvány ott van fölötte. Egy ilyen szivárvány alatt kérte meg Etus kezét a folyóparton. Most is szivárvány van fölötte. Áldott az, aki a szivárvány alatt áll. Felemelte a kezét, ezzel jelezve, hogy készen áll a további munkára. Lassan összeszedte magát és kezébe vette a csákányszerű szerszámát.
Hat hétre rá szabadult fel a tábor. Két hét sem telt el, Tunáná már a háza ajtajában állt. Dúdolta a nótáját, halkan, szinte csak az orra alatt. „Csendes lelkem meg ne szólalj, csendes szívem meg ne dobbanj! Szép virágom, maradj vélem, szép szerelmem az életem.” Még az első strófáig sem jutott, de már nyílt a házuk ajtaja. Etus röpült felé. Úgy ölelték egymást, mint akik összenőttek.
A férfi hálát adva nézett fel az égre. Ekkor vette észre a szivárványt, ami alatt álltak. Meggyötörve, betegen, lerongyolódott ruhában, de áldással a fejük felett.
Hága Antónia
Nyitókép: pexels
