Az eltűnő víz országában
Magyarországon 2023-ban 93.969 csőtörés történt – ez napi 257 meghibásodás országszerte. Ami még elképesztőbb: óránként 10-11 helyen adja meg magát valamelyik vízvezeték. Miközben a fajlagos hibaszám (az egy kilométer vezetékre jutó hibák száma) némileg javult – a 2020-as 1,16-ról 2023-ra 0,99-re csökkent –, ez inkább statisztikai ingadozás, mintsem rendszerszintű fejlődés. „Ez olyan, mintha örülnénk, hogy a Titanicon óránként már csak tíz új lyuk keletkezik tizenegy helyett” – mondta az egyik szakember. Persze
nem mindegyik jelent elárasztott utcákat
vagy víz nélkül maradt háztartásokat – sok csőtörés észrevétlenül szivárog a föld alatt, más kérdés, hogy ez sem különösebben megnyugtató.
A hálózati veszteség 20,48 százalék – ez azt jelenti, hogy a rendszerbe betáplált víz ötöde soha nem jut el a fogyasztókhoz. Az értékesítési veszteség még magasabb: 23,2 százalék – ennyi víz tűnik el anélkül, hogy bárki kifizetné. A legrosszabb szolgáltatónál a veszteség megközelíti az 50 százalékot – ott gyakorlatilag minden második liter elfolyik.
„Tudjuk, hogy a klímaválság a vízkörforgás válsága, s a legdrágább kincsünk nagyon olcsó”
– mutatott rá a problémára Litkai Gergely a Víz Hete nyitórendezvényén, amit március 21-én tartottak az újbudai Adaptérben. A környezetvédelmi aktivistaként is ismert humorista ezúttal nem viccelt, amikor a szakadék szélére jutott rendszerről beszélt.
Három évszázad a javításra
A magyar vízhálózat teljes felújítási ciklusa országos átlagban 280 év. Ha most elkezdenénk a rendszer teljes körű megújítását, csak 2304-ben jutnánk a végére. A legrövidebb felújítási ciklus 47 év, a leghosszabb – nem nyomdahiba – 10.692 év. Ez olyan, mintha az ókori Egyiptom piramisépítői kezdtek volna bele egy olyan projektbe, ami csak napjainkban fejeződne be.
Bár a felújítási ciklus rövidült a 2022-es 324 évről, ez még mindig sokszorosa a műszakilag indokolt időtávnak.
Egyetlen európai ország sincs, ahol elfogadhatónak tartanák a 3 évszázados felújítási ciklust.
A kormányzati intézkedéseket követően látható némi javulás, de mint Kurdi Viktor, a Magyar Vízközmű Szövetség (MaVíz) elnöke fogalmazott, „a 2023-as év mélypont volt a víziközmű-szolgáltatásban az energiaár-robbanást követően”. A tavalyi évben hozott intézkedések (rekonstrukciós program, nem lakossági hatósági áremelés, ellentételezési alap) hatása – ha egyáltalán lesz – legkorábban a 2025-ös adatokban mutatkozhat meg.
Állami kontra önkormányzati szolgáltatók
Figyelemreméltó különbségek mutatkoznak az állami és önkormányzati tulajdonú víziközmű-szolgáltatók között. Az önkormányzati cégek jobb mutatókkal rendelkeznek szinte minden területen:
- Fajlagos hibaszám: 0,86 vs. 1,08 darab kilométerenként.
- Hálózati veszteség: 16,19 százalék vs. 24,95 százalék.
- Értékesítési veszteség: 17,67 százalék vs. 28,95 százalék.
Csak egyetlen mutató jobb az állami szolgáltatóknál: a felújítási ciklus (228 év, szemben az önkormányzati 409 évvel). Ez valószínűleg a központosított forrásoknak köszönhető, amelyeket az állam a saját cégeihez irányít.
A 2021-ben elindított integrációs folyamat eredményeként 2023 végére már 18 víziközmű-szolgáltató jutott állami kézbe a korábbi 5 helyett, így többségben vannak az állami tulajdonú cégek. A tendencia jól mutatja, hogy az önkormányzatok nem bírják finanszírozni a növekvő költségeket és inkább átadják a felelősséget – és vele a problémát – az államnak.
„Időzített bombán ülünk” – jellemezte a helyzetet dr. Zlinszky Péter, Solymár polgármestere. A településen 2022-ben súlyos nyári ivóvízhiány alakult ki. Tápióbicske polgármestere, Herczegh Róbert pedig arról számolt be, hogy holland alapítványtól kell segítséget kérniük a legszegényebb családok vízellátásának biztosításához. „Végtelenül elkeserítő, hogy ezt így kell megszerveznem, miközben az állam nem tesz semmit ezekért az emberekért.”
A rezsicsökkentés hosszú távú ára
A vízszolgáltatás finanszírozási válságának gyökere a 2013-as rezsicsökkentés, amikor a vízdíjakat 10 százalékkal csökkentették, majd befagyasztották. Az azóta eltelt években
- az infláció 162 százalék volt,
- az élelmiszerárak 208 százalékkal nőttek,
- a minimálbér 273 százalékkal emelkedett, míg
- a vízdíjak viszont változatlanok maradtak.
Egy köbméter ivóvíz átlagára 2023-ban 298 forint volt, vagyis literenként 30 fillér – miközben ugyanez ásványvízben 120 forint. A víz olcsó maradt, de a szolgáltatás fenntartása emiatt lehetetlenné vált.
A helyzetet tovább súlyosbítja a közművezeték-adó, amely évi 14 milliárd forint terhet ró a szolgáltatókra, és amit nem háríthatnak át a fogyasztókra. Különösen abszurd, hogy ez az adónem az állami tulajdonú szolgáltatókat is terheli – vagyis az állam gyakorlatilag saját magának fizet adót, miközben a saját cégeit támogatja a működéshez.
Vízszegénység: a legszegényebbek viselik a legnagyobb terhet
Miközben a csőhálózat problémái az egész országot érintik, a vízszegénység elsősorban a társadalom peremén élőket sújtja. Magyarországon 1380 szegregátum található, ahol a lakosok jelentős része küzd a vízellátás legelemibb problémáival.
„Ha nem működik a vízhálózat, akkor nincs szennyvízhálózat, nincs szemétszállítás sem, úthálózat, járda sincs, tehát semmi sincs” – vázolta fel a helyzet súlyosságát Arató Gusztávné Katica, a Roma Női Hálózat munkatársa. Csak Kaposváron mintegy 10 ezer embert érint ez a probléma.
A szegregátumokban élők közül soknál már kikötötték a vizet, mert nem tudták fizetni a számlákat. Ha kiskorú gyermek van a háztartásban, akkor „csak” szűkítőt szerelnek fel, így csepegtetve folyik a víz, de a tartozás tovább halmozódik. „Akkora adósságok halmozódnak fel sokaknál, hogy soha az életben nem tudják kifizetni” – hangzott el a rendezvényen.
Különösen kiszolgáltatott helyzetben vannak a nők: a kútra járás egy családnak naponta minimum 4 óra munkát jelent. Bari Jutka környezeti és klímaigazságosság szakértő kiemelte, hogy „az alacsony vízfogyasztás miatt különösen a gyermekek és a várandós nők veszélyeztetettek”, és rámutatott a menstruációs szegénység problémájára is.
A tanulmány szerint országosan 2-300 ezer ember él közműhálózat nélküli területeken. Papp Gergely, a Pad alapítvány kutatója szerint ez a jelenség „egyre kevésbé romakérdés, hanem az alsóbb társadalmi rétegeket érintő probléma”. Ez arra utal, hogy
a szegénység és a vízszegénység egyre szélesebb körben terjed.
A legújabb „megoldás”: a nem lakossági díjemelés
A kormány 2023 végén drasztikus lépésre szánta el magát: a nem lakossági fogyasztókra terhelte a rendszer finanszírozását. 2024-től országosan egységes díjat vezetett be: nettó 576 forintot köbméterenként, valamint átfolyási átmérőtől függő alapdíjat, ami havi több százezer forint is lehet.
A szabályozás legnagyobb hiányossága, hogy nem tesz különbséget a felhasználók társadalmi szerepe között. Egy kórházra, iskolára vagy idősotthonra ugyanaz a tarifaemelés vonatkozik, mint egy autómosóra vagy akkumulátorgyárra. Egyes esetekben a vízdíjak megtízszereződtek. Az Alkotmánybírósághoz is eljutott egy panasz, amely szerint a beadvány benyújtójának kétheti vízdíja 4197 forintról 67.861 forintra – tehát több mint 16-szorosára – emelkedett.
A megemelt díjakból befolyó pénz a Víziközmű-fejlesztési és Ellentételezési Alapba kerül, amelyből a hiánnyal küzdő szolgáltatókat támogatják. Ez a felosztó-kirovó rendszer azonban nem ösztönzi sem a hatékonyságot, sem a takarékosságot: aki többletbevételt termel, annak úgyis be kell fizetnie, aki pedig veszteséges, az úgyis kap támogatást.
A rendszer már most is mutatja a gyengeségeit: a gyógy- és termálfürdők átlagosan 16 százalékkal emelték belépőjegyáraikat 2024-ben, részben a megnövekedett vízdíjak miatt. Így végső soron, közvetett módon mégiscsak a lakosság fizeti meg a díjemelés árát.
A sivatagosodás és a táji vízgazdálkodás kérdése
A vízhálózat problémái mellett egyre súlyosabb gondot jelent a táj természetes vízkészleteinek csökkenése is. Balogh Péter geográfus, homokhátsági gazdálkodó a Víz Hetén rámutatott: „Az éves csapadékmennyiség a Homokhátság területén nem változott jelentősen az elmúlt évszázadokban, ami viszont gyökeresen megváltozott, az a tájhasználatunk.”
A mocsarakat lecsapoltuk, a folyókat kiegyenesítettük, és ezzel az életet adó vizet kivezettük a tájból.
„A helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás”
– hangsúlyozta a szakember. Ez azt jelenti, hogy vissza kellene adni a tájnak azokat a természetes vízmegtartó képességeit, amelyeket az elmúlt évszázadokban módszeresen felszámoltunk.
A Tápió menti területeken például egyre nagyobb területek száradnak ki nyaranta, a visszatelepült hódok is eltűnnek ezekről a helyekről, pedig fontos szerepük lenne a vizes élőhelyek fenntartásában. Szendőfi Balázs halkutató szerint „halak nélkül nincs élő víz, élő vizek nélkül pedig nincsen élő táj” – a problémák tehát összeérnek.
Mit lehetne tenni?
A Víz Koalíció tanulmánya több konkrét javaslatot is megfogalmaz a helyzet javítására:
- A közművezeték-adó eltörlése, ami azonnali 14 milliárd forintos forrást jelentene a szolgáltatóknak.
- Az ivóvíz áfájának 27 százalékról 5 százalékra csökkentése, ami megfizethetőbbé tenné a szolgáltatást.
- Napi 30 liter/fő vízmennyiség biztosítása alapjogon mindenkinek.
- Országos kútelzárási tilalom bevezetése.
- Szociális alapú díjfizetési támogatás.
- A lekapcsolt háztartások visszakötésének segítése.
Lukács György, a Habitat For Humanity szakpolitikai elemzője szerint hosszú távon „a legjobb módszer az lenne, ha a kormány nagyszabású bérlakásépítési programba kezdene, amely mindenfajta szociális inklúziónak is motorja és eszköze lehetne”.
A szakértők szerint azonban rendszerszintű átalakításra van szükség, amely nem csupán a tüneti kezelésre fókuszál, hanem visszatér a víziközmű-szolgáltatásról szóló törvényben eredetileg megfogalmazott elvekhez: a költségmegtérülés elvén alapuló, átlátható és hosszú távon is működőképes rendszer megvalósításához.
Addig marad a napi 257 csőtörés és a három évszázados felújítási ciklus – és persze a lakosság által megfizetett, folyamatosan növekvő számla.
A többszintű válság realitása
A magyar vízszolgáltatás jelenlegi állapota egy többszintű válság klasszikus példája. A műszaki problémák (elöregedett csőhálózat, magas veszteség), a finanszírozási nehézségek (befagyasztott díjak, irreális felújítási ciklus), a társadalmi egyenlőtlenségek (szegregátumok vízszegénysége) és a környezeti kihívások (klímaváltozás, sivatagosodás) együttesen olyan komplex helyzethez vezetnek, amelyet nehéz lesz rövid távú intézkedésekkel orvosolni.
Az állam és az önkormányzatok között zajló felelősség-átruházás sem oldja meg a problémákat, csak átstrukturálja azokat. A nem lakossági fogyasztók túlterhelése és az ebből létrehozott újraelosztási alap pedig legfeljebb időleges tüneti kezelést jelenthet.
A Víz Koalíció által javasolt intézkedések jó irányba mutatnak, de a valódi megoldás egy olyan társadalmi konszenzus lenne, amely elismeri: a víz érték, amelyért fizetni kell, de amihez mindenkinek joga van hozzáférni. Amíg ez nem történik meg, addig a csövek tovább csepegnek, a milliárdok továbbra is elszivárognak, és a vízszolgáltatás lassan, de biztosan a válságból a katasztrófa felé sodródik.
A Víz Koalíció egy országos szerveződés a minőségi ivóvízszolgáltatásért, alapító tagjai: Angyali-szigeti Civilek Egyesülete, CivilKalász, Civil Kotta, Eleven Gyál, Eleven Vecsés, Göd-ÉRT, Közösen a Városunkért Egyesület, PAD for environmental justice, Pomázi Civil Szövetség, Üllő Te Vagy, Szakszervezetek: Alföldvíz Szakszervezet, Autonóm Területi Szakszervezet Bácsvíz Szakszervezet, Fővárosi Vízművek ZRT. Munkahelyi Szakszervezet, Vasivíz Szakszervezet, további 17 civil szervezet, 5 önkormányzat és 1 önkormányzati szövetség támogatja az elindított petíciónkat.
Fotók: Podlussány Máté
