„A pusztulófélben lévő, enyészetnek átadott 21-es parcellát 1989 tavaszán, a polgári kezdeményezésre alakult ’56-os Kegyeleti Bizottság társadalmi összefogással rendbe hozta. 1989. október 22-én, mint az 1956-os hősi halottak és áldozatok emlékhelyét szentelték fel” – két mondat az említett bizottság Kerepesi Temető 21-es parcella című kiadványából. Két, egymást követő időpont és esemény. Száraz, szikár tények, mint egy unalmas kronológia egy bebiflázandó érettségi tételből. Pedig a két időpont és esemény között óriási a feszültség. Ha jobban megnézzük: ez a két mondat egy, a pusztulni hagyástól a felszentelésig tartó történetet mesél el. 1989 volt az év, amelynek az elején még gondozni sem volt szabad az 1956-os utcai harcokban elesettek sírjait, és ez volt az év, amelynek a végén már koszorúzni lehetett.

„Ez az, ami körül még zajlanak a viták, felmerülhetnek olyan belső és külső összefüggések, amelyek ezt a megítélést, hogy úgy mondjam, árnyaltabbá teszik. Például önmagában az a körülmény, hogy ez a bizottság, a jelenlegi kutatások alapján, népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt. Egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek” – így hangzott Pozsgay Imre, az MSZMP Központi Bizottsága által alapított munkabizottság elnökének a válasza arra a kérdésre, hogyan ítéli meg a párt Nagy Imre 1956-os szerepét. Az interjú a rádió 168 óra című műsorában hangzott el 1989. január 28-án. A népfelkelés szó bombaként robbant, alapjában kérdőjelezte meg a rendszert

A párt vezetése elítélte Pozsgay „elhamarkodott” nyilatkozatát, míg az ellenzéki szervezetek elégtelennek tartották, és ragaszkodtak ahhoz, hogy 1956-ban Magyarországon forradalom és szabadságharc tört ki.

Arról, hogy 89 tavasza előtt hogyan állt az 56-os utcai harcokban elesettek sírjához a hatalom, ismét a Kegyeleti Bizottság kiadványát idézzük: „A 21-es parcellát 1982-ben felszámolásra ítélték, s aki tehette, más temetőbe vitette halottját. A Szabad Európa Rádió híradása következtében végül is nem háborgatták az ott maradt sírokat, de a sírok gondozását már nem tették lehetővé, zaklatták és megfélemlítették a látogatókat. A parcellát hamarosan elborította az elvadult növényzet.” Az ausztriai magyarok lapja, a Bécsi Napló 1982-ben így ír erről: „A parcella állapota egyébként elhanyagoltságával kirí környezetéből. Gaz, szemét és lehullott avar bokáig elborítja, ami azért is furcsa, mert a temető többi részén kertészek tucatjai dolgoznak, és már egy lehullott falevelet is eltakarítanak. Ide viszont a temető többi részéből is szemetet hordanak. A sírok 20-30 százaléka már besüppedt, semmi nem jelöli, ki fekszik alatta. A 25. évfordulón mégis mindegyiken volt néhány szál virág, és rengeteg mécses is égett. Ez egészen november végéig eltartott! Hát többet ez sem lesz. A hír egyébként teljesen megbízható, többekkel beszéltem, a temető irodájával is, és egy barátom (volt padtársam az iskolában) is ott fekszik, novemberben lőtték agyon. A szüleivel most is tartom a kapcsolatot.”

1956 novemberétől a következő év tavaszáig 395 embert temettek el a 21-es parcellába, függetlenül attól, hogy melyik oldalon harcolt. Ide temették azokat a polgári áldozatokat is – köztük egy 4 és 8 éves testvérpárt –, akik nem vettek részt harcokban, véletlenül érte őket vagy a lakásukat találat. A forradalom leverése után ide kerültek azok is, akik addig parkokban voltak eltemetve szerte a városban, de kihantolásuk és díszsírhelyre szállításuk előtt itt feküdt a Köztársaság téri pártház ostromakor meghalt Mező Imre – akinek a rendszerváltásig a nevét is viselte a Fiumei út – és a 16 halálos áldozatot követelő miskolci sortűz után meglincselt ávósok is.

1958-ban – amikor még folytak az akasztások és Nagy Imrét is kivégezték – született döntés az MSZMP KB-ban arról, hogy a forradalmat leverők emlékművet építenek maguknak. 1960-ban a 49 „a munkás-paraszt hatalomért elesettet” – azaz az ávósokat és a pufajkásokat – áthelyezték a Munkásmozgalmi Panteonba és a „Mártírok sírkertjébe”. Onnantól kezdve a karhatalmisták sírjáról az állam gondoskodott. A forradalom leverőinek sírján mindig volt friss virág, csak úgy csillogtak az ötágú csillaggal ékesített fekete gránit sírkövek, amikor az ember elhaladt előttük a 21-es parcella felé, amely szabályosan elhagyott temetőnek tűnt 1989-ben,

Az egyik besüppedt földhalom a 15 éves Szeles Erikáé volt, akiről 2021-ben teret neveztek el Józsefvárosban, és akinek arca a dán Billed Bladet korabeli címlapfotójának köszönhetően a forradalom jelképe lett. Róla így írtunk korábban: „November 7-én sebesültek mentése közben szovjet tankból gyakorlatilag szitává lőtték a 15 éves lányt a Blaha Lujza térnél”.

Ugyan a híres képen Szeles Erika egy dobtáras orosz fegyverrel pózol, ám társai a kora miatt nem engedték neki, hogy harcoljon. November 4-én – a szovjet támadás napján – lépett be a Vöröskeresztbe önkéntes ápolónőnek. Három nappal később is szolgálatban volt,

amikor egy sebesült társát menteni hagyta el a fedezéket.

„Szeles Erika Kornélia 15 éves, tanuló, Budapest VIII., nyaklövés” – ez áll a november 8-i bejegyzésben. Az ide temetettek nagyobb részét Józsefvárosban érte a halál, többségüknél lőtt sérülés szerepel a halál okaként, a legtöbbjük férfi. Megrendítő a fiatalok magas száma. Az összes elesett több mint fele 40 év alatti volt, 143-an voltak 15 és 25 év közöttiek 12-en még a 15 éves kort sem érték meg.

1989-ben először a frissen alakult pártok kezdtek rátelepedni a civil kezdeményezésre, később már az a tanácsi temetkezési vállalat, amely nem sokkal korábban még elhanyagolta a sírokat, és akadályozta, hogy azokat hozzátartozók vagy önkéntesek gondozzák. A parcellát szeptembertől kezdve nagy sietve tették rendbe 1989. október 23-ra. Azokat pedig, akik akkor láttak neki a sírok rendbetételének, amikor az még hatósági figyelemmel társult – az év elején még rendőrautók cirkáltak a parcella körül –, elfelejtették.

Nyitókép: Karancsi-Albert Rudolf