Poszthippi hangulat uralkodott már október 23. előtt egy-két nappal a Rákóczi téri vendéglő teraszán, pár lelkes önkéntes vágott ki papírvirágokat, próbálgatta összekutyulni egy vödörben a csirizt, avagy a tapasztóragasztót.

Aztán nemzetünk nagy történelmi napján, fél 2-kor a Bacsó Béla 29-es sarokháznál gyülekeztünk mintegy tucatnyian, ekkor derült ki, miről is van pontosan szó. A golyók lyuggatta falakra, a nyomokra papírvirágokat ragaszthattak az érdeklődők (nem kell megijedni, minden öko, és november 4-én lekerülnek a falakról, amíg addig le nem estek, le nem áztak esetleg). Másfelől vörös fonaldarabkákat tűztek a golyónyomokhoz, nem nehéz kitalálni ennek szimbolikáját. A ragasztástechnika szintúgy mementó: 1956-ban is ilyen egyszerűen tették ki a plakátokat és simították rá kefével.

Az abszolút civil projektet – tehát nem önkormányzati eseményről beszélünk – a Tűzfalon túl csoport két vezetője, aktivistája, Fris E. Kata és Gutjahr Zsuzsanna mutatja be röviden, kiemelve azt is, nem biztos, hogy minden golyó- vagy srapnelnyom 1956-ból származik, bizonyára akad itt bőven 1944–45-ös is, és a történészek sem biztosak, hiszen 1956-ban is nagyjából ugyanazokat a lőfegyvereket használták. A magyarok bizonyosan, hiszen előkerültek az 1945-ben elrejtett puskák, golyószórók is. Ungváry Krisztiánnal és Eörsi Lászlóval, a korszak történész szakértőivel is konzultáltak, eszerint ezek minden bizonnyal 56-os lövések „emlékei”. Mi pedig most így emlékezünk.

A két szervező arra is felhívta a figyelmet, hogy a témát már 2012-ben felfedezték, mármint anno egy film készült róla (Emberek a golyónyomok mögött), ebben egy fegyverszakértő el is mondja, hogy a Tavaszmező utca 6-ot biztosan 56-ban lőtték golyószóróval, mert ez volt a pártház. Később kultúr- és civilcentrum-féle lett, ma meg az enyészeté… (A Roma Parlament civil szervezet egykori épületét 2017-ben bezárta a kormány, hogy majd megnyílik itt a Cziffra György Roma Oktatási és Kulturális Központ, azóta sem történt semmi – a szerk.)

A Tűzfalon túl egyébként a Csarnoknegyedre koncentrál, az épületek megmentését, illetőleg feltérképezését tűzik ki célul, hisz van itt mit látni, főleg, ha nem szemmagasságban szaladunk át az utcákon, megállunk és az ég felé nézünk. Nem kell ahhoz építésznek lenni, hogy észrevegyük, az elődök miképpen építkeztek és díszítették a homlokzatokat. Az informális csoport célja ezúttal is az volt, hogy felhívja a figyelmet a helyi építészeti örökségre, de ne csak sétával, és nem megsértve a város sebeit az installációkkal. Az első egy-két napban egyébként a ház- vagy utcabéliek nem sérelmezik az akciót – hisz nem csúfításról van szó, sőt sem nem gyerekes vagy éppen patetikus. Figyelemfelkeltő, és (újra) tudatosítja azt, ami ugyan mindennap a szemünk előtt van, de már megszoktuk.

Aztán továbbindulunk, miközben Fóti Lázár multimedális művész gitározik, hátán egy nem könnyű erősítővel-hangszóróval. Jellemző, hogy a professzionális érdeklődők, mint Erőss Gábor kultfelelős alpolgármester is, civil minőségében, fotósként, jómagam pedig mint alkalmi riporter mellett a részvevők, szervezők mind hölgyek (egy svédországi magyar férfi rémlik még, 56-os családi múlttal).

Ami jelzi, hogy az effajta pacifizmus, az ilyen emlékezetkultúra „a nők dolga”, már amennyiben a férfiak szívesebben lyuggatják golyókkal a falakat, a nők meg virágokat ragasztanak a felszaggatott „sebekre”. Ez így persze elég sommás, de így tűnt. Katától azt is megtudtuk, azért döntöttek így a sablonos koszorúzás helyett, mert a Tűzfalon túl a nyáron fotópályázatot hirdetett, és meglepően sokan küldtek be golyónyomos házfalképet, ebből egy külön pannót is készítettek.

Rosszul hangzik, ha azt mondom, ez a kerület védjegye, de mindenképp figyelemre méltó. Egyébként egy helyütt már, a Vajdahunyad és a Nap utca sarkán van egy leplexizett golyónyomos fal.

Vödrökkel, kislétrával, s említettem volt, élő gitárzenével vonulunk tovább, megállunk a Salétrom utca 6-nál, 8-nál, 10-nél, igazán „szép” munkát végeztek a lyuggatók, elképzelni is nehéz, kik miért mit védtek itt, ki kire lőtt. Eközben a két főszervező mellett mások is visszaemlékeznek – pontosabban senki sem 56-os védő itt, de családi emlékek sejlenek fel a pincében bujkálásról, az emigrálásról, éhezésről. Egy-két lakó közben kikukucskál az ablakon, mi ez a kisebb csődület, de a korabeli történetekről ők sem tudnak többet, főleg hogy ott se laktak. Egy idősebb házaspár, miután kiléptek az egyik Salétrom utcai ház kapuján, oly fürgén szaladt el – koruk ellenére – a kérdések elől, mintha a Gestapo, az ÁVH és a Vörös Hadsereg közös előőrseként jelentünk volna meg újra. 

De a történelemóra mellett volt itt megható zenei produkció is, így Juhász Veronika, aki operaénekesnőnek tanult (ma egyébként II. kerületi kutyapárti képviselő, de ide ő is civilként jött), Marlene Dietrich dalát énekelte el németül, a „Sag mir, wo die Blumen sind“-et, ami azonban nemcsak arra kérdez rá, hogy hol vannak a virágok, de arra is, hol vannak a lányok, hol a férfiak és hol a katonák. A klasszikus háborúellenes dal magyar verziója egyébként Mezey Mária színésznő előadásában ismert, talán leginkább Sára Sándor Krónika − A második magyar hadsereg a Donnál című dokumentumfilm-sorozatának főcímdalaként.

Szóval, ez a megemlékezés nem a hordószónokokról szólt, hogy akkor mit üzen a szabadságharc, mit jelent a forradalom, hogy merítsünk a múltból, mert a jövő bla-bla-bla, hanem inkább csendes, méltó és rendhagyó megemlékezés volt, a mai események kontextusában pedig háborúellenes megnyilvánulás is, bár a virágok a golyónyomok helyére, s nem a puskacsövekbe kerültek.

(Az installációk november 4-ig biztosan megtekinthetők a jelzett helyeken, ha csak le nem áznak-esnek addig.)

Képek: Szabó Szilvia