A Lehetőségek tere már negyedik éve működik, és egyike a VIII. kerület legizgalmasabb helyeinek, ahol hétköznapi környezetben találkozik egymással a kritikai gondolkodás és a művészet a bevonódásra építve.

Korábban már többször megfordultunk a Lehetőségek terében különböző kiállításokon. Az egyik ilyen kiállítás egy workshop-sorozat eredményeként született meg, ahol a résztvevő alkotók elsajátították a fotókönyv készítésének fortélyait, inspirációt merítettek egymástól, míg az előadók abban segítették őket, hogy az ötletekből valódi művek szülessenek. Most egy ehhez hasonló, ám mégis eltérő jellegű műhelymunkát szerveztek, amelynek végeredménye egy közös alkotás, egy közösségi könyv lett.

A workshop kitalálóját és vezetőjét, Puszt Zsófia fotográfust és kritikai művészetközvetítőt régóta foglalkoztatja a kérdés, hogyan lehet ledönteni egy művészeti intézmény falait, miként alakítható közösség a művészet segítségével, felhasználva azt a tudást, amelyet a résztvevők magukkal hoznak.

A zine kultúrától a photobookig

De honnan jött a fembook elnevezés? Az Egyesült Államokban a femzine kifejezés a queer és feminista zine-ek gyakori megnevezése, amely a kollektív könyvalkotásra és a patriarchátussal szembeni küzdelemre utal.

A zine kultúra – amely a magazine szóból származó rövidítés – hagyományosan alternatív, kis példányszámú, gyakran do-it-yourself szellemben készült kiadványokat jelent. Ezek a kiadványok a mainstream médiával szemben alternatív hangokat erősítenek fel, és lehetőséget adnak marginalizált közösségeknek arra, hogy elmondják a saját narratívájukat. A zine-ek világában nincs szerkesztőségi hierarchia, sem piaci megfontolás – a tartalmat maguk a készítők határozzák meg.

A fembook esetében ez a hagyomány találkozott a photobook műfajával, amely fotografikus alapra épül. A műhely vezetője, Puszt Zsófi szerint azért választották ezt a formát, mert „a kollektív kiadványkészítés nemcsak a különböző területekről származó tudások elsajátítására alkalmas, hanem a kortárs művészet és kultúra megtapasztalására és alakítására is lehetőséget nyújt”.

Elfelejtett pionírok nyomában

A projekt elméleti hátterét a női fotósok történetének újraolvasása adta. Míg a fotótörténet általában Henry Fox Talbot nevéhez köti az első fényképalapú könyv, a The Pencil of Nature (1844) megszületését, valójában Anna Atkins egy évvel korábban készítette el a Photographs of The British Algea: Cyanotype Impressions című munkáját. Ebben a cianotípia technikájával dokumentálta Nagy-Britannia őshonos algáit.

„Habár Atkins korábban készítette el saját, fotografikus eljáráson alapuló alkotását, a fotótörténet mégis Talbot nevéhez köti az első fényképalapú könyv megszületését” – írja a projekt dokumentációja. Ez a példa már önmagában is mutatja, hogyan befolyásolja a patriarchátus a művészetről és a társadalomról alkotott képünket, és miért fontos a női alkotók láthatóvá tétele.

Tizenöt fogalom, tizenöt út

A műhelymunka során a résztvevők – párokban vagy egyénileg – tizenöt fogalmat dolgoztak fel vizuális és szöveges formában. A kiválasztott fogalmak tudatosan nem kifejezetten feminista elméleti kategóriák voltak, hanem mindennapi szavak. A cél az volt, hogy a résztvevők újragondolhassák: milyen negatív konnotációk vagy előítéletek kötődnek ezekhez a fogalmakhoz a patriarchális társadalomban.

A fogalmak között szerepelt maga a patriarchátus is, de olyan alapvető emberi tapasztalatok is, mint az érzékenység, hallgatás, gondoskodás, szeretet, harmónia. Voltak olyan párosítások, amelyek ellentétben álltak egymással – mint a dominancia és az érzékenység, vagy a hallgatás és a dominancia. Mások pedig szoros kapcsolatban állnak: gondoskodás és munka, szeretet és harmónia.

„Amikor kiválasztottuk ezeket a fogalmakat, az volt az alapelv, hogy olyanokat válasszunk, amiket használunk is a mindennapokban, de nem gondoljuk át, hogy sokszor milyen negatív érzések vagy előítéletek kötődnek ezekhez” – magyarázta Zsófi az olvasókörön.

Az alkotási folyamat

A műhely novemberben indult, és 10 plusz 1 alkalomból állt, kéthetente csütörtökönként. Az első alkalommal 25 érdeklődő jelent meg, végül 12 maradt a program végéig. A műhely kifejezetten nyitott volt férfiak számára is, végül érdekes módon csak nők és magukat queerként definiálók vettek részt benne.

Az első alkalmak során női alkotók photobookjain keresztül tanulhatták meg, hogyan olvasunk képeket és milyen narratívák mentén építhető fel egy művészkönyv. Hegyi Dóra a XX. századi feminista mozgalmakról és művészekről tartott előadást, míg Puszt Zsófi a photobook történetét mutatta be.

A fogalmakhoz Szabó Zsófi és a Bécsből érkezett Flora Nagy gyűjtöttek szakirodalmat, költeményeket és különböző formátumú szövegeket (ők a szakmai gyakorlatukat töltötték ott akkor). Ezeket a második alkalmon dolgozták fel kis csoportokban olvasva és értelmezve.

A műhelymunkában több külső szakember is segítette a résztvevőket. Február 13-án nyílt alkalmat tartottak, amelyen három női művész – Simon Zsuzsi, Szombat Éva és Vékony Dorottya – tartott előadást alkotói útjáról.

Simon Zsuzsi azokról a munkáiról beszélt, melyek a női testszőrzet társadalmi megítélésével, a daganatos megbetegedésekkel való megküzdéssel, valamint a transzgenerációs traumákkal foglalkoznak. Vékony Dorottya reprodukciós jogokkal és gyógyító női közösségekkel kapcsolatos doktori munkáját mutatta be, míg Szombat Éva a patriarchális társadalmi rendszer működését kérdőjelező alkotásait ismertette.

Különösen fontos volt Kazsimér Soma költő és képzőművész közreműködése, aki a fogalommagyarázatok megírásában segített. Egy kreatív keretet talált ki az alkalomra: a bemutatkozás során mindenkinek magáról kellett lexikonstílusú leírást írni női történelmi személyiségek bemutatásának mintájára. Ezt követően közösen tanulmányozták a lexikonokban található definíciók nyelvtanát és logikáját.

Vizuális narratívák

A képi alkotások sokféle megközelítést mutattak. Kitérnék a személyes kedvencemre: Az egyik résztvevő, Fedor Ilka a patriarchátus fogalmát választotta, s tervei szerint különböző férfias foglalkozásokban fotózta volna le magát – hegesztőként, építőként. Végül a hegesztőt tudta elkészíteni, ehhez egy újpesti tanműhelyt sikerült találnia helyszínként.

Az inspirációt Bernard Hoffman 1943-as fotója szolgáltatta Ilkának, aki digitális fotózással foglalkozik hosszú ideje. Bernard Hoffman (1913–1979) amerikai fotográfus és dokumentumfotós volt, aki a Life magazinnál dolgozott. Leginkább arról ismert, hogy ő volt az első amerikai fotográfus, aki 1945-ben az atombomba ledobása után a helyszínen járt Hirosimában és Nagaszakiban.

1943-as ikonikus képén, mely a Wendy, a hegesztő néven híresült el, egy női hegesztő állítja be védőszemüvegét egy connecticuti gyárban. A kép tökéletesen illusztrálja azt a társadalmi változást, amely a második világháború alatt történt. A történelmi kényszer drámaian megváltoztatta a nők társadalmi megítélését az USA-ban. 1940 és 1945 között a női munkaerő aránya 27 százalékról 37 százalékra nőtt – körülbelül 6 millió nő lépett be a munkaerőpiacra, sokan először életükben, és olyan munkákat végeztek, amelyeket korábban csak férfiaknak tartottak fenn: hegesztők, szegecsesek, repülőgép-építők és hajóépítők lettek. A repülőgépiparban volt a legnagyobb változás, ahol 1943-ban több mint 310 ezer nő dolgozott, az iparág munkaerőjének 65 százalékát adva (a háború előtti 1 százalékhoz képest).

Ebből a társadalmi változásból született meg az 1942-es Rosie the Riveter ikon – a bandanás szegecselőnő, aki felhúzott izmokkal hirdeti: We Can Do It! (Megcsináljuk!) (1942-ben a Westinghouse Company’s War Production Coordinating Committee felkérte J. Howard Miller pittsburghi művészt, hogy készítsen plakátsorozatot a háborús erőfeszítések propagálásához. Az egyik ilyen plakát lett a híres We Can Do It!, amit később Rosie the Riveternek címen emlegettek, bár a háború alatt soha nem nevezték így. Miller képét feltehetően a United Press International távirati iroda egyik fiatal munkásnőről készült fotójára alapozta, amelyről széles körben, de tévesen állították azt, hogy a michigani háborús munkást, Geraldine Hoffot ábrázolja.)

A kormány és magáncégek propaganda-kampánya révén a figura a női munkaerő szimbólumává vált, s demonstrálta, a nők képesek „férfimunkát” végezni és jól is csinálják. Ez a háborús tapasztalat – bár a háború után a nők többségét visszaküldték a hagyományos szerepekbe – megvetette az alapját a későbbi női egyenjogúsági mozgalmaknak.

Ilka a képén rámutatott arra, hogy a társadalmi tudatban bizonyos szakmák hallgatólagosan férfiasnak számítanak.

A gondoskodás fogalmának feldolgozásában egy 60 év feletti résztvevő a saját életútját dolgozta fel a gyermek születésétől az idős szülő halálos ágyáig tartó törődéssel.

Az érzékenység témáját választó alkotó rámutatott arra a kettősségre, hogy míg a patriarchális társadalomban az érzékenység gyakran gyengeségként jelenik meg („túlérzékeny vagy”), valójában elengedhetetlen a társas kapcsolódáshoz és a szolidaritáshoz. A hallgatás fogalmánál is hasonló ambivalencia mutatkozott: van gondoskodó, értő hallgatás, amikor azért hallgatjuk meg a másikat, mert figyelünk rá, és van félelemből fakadó hallgatás, amikor például egy bántalmazott nő nem mer megszólalni.

A közösségi könyv dramaturgiája, közösségépítés és önreflexió

A könyv végleges elrendezése is átgondolt dramaturgiát követett. A kiállítóteremben vörös fonál vezette végig a látogatót a fogalmak között. A patriarchátus szótól indult, majd kétfelé ágazott: egyik ágon a diverzitás, függetlenség, hallgatás, dominancia, érzékenység, harmónia, szeretet, gondoskodás, munka sorakozott; a másikon a férfiasság, nőiesség és queer jelentek meg, visszakapcsolódva a patriarchátushoz.

„Ezek szerves részei egymásnak, még ha ellentétben is vannak” – magyarázta a műhely vezetője. A fogalmak közötti kapcsolatok nem hierarchikusak voltak, hanem hálózatot alkottak, bárhonnan el lehetett indulni és körbe lehetett érni.

A műhely egyik legfontosabb eredménye maga a közösség kialakulása volt. „A végére lettünk közösség” – állapították meg azok a résztvevők, akik ott voltak a május 29-i eseményen is. Ez nem csak a közös alkotómunkának volt köszönhető, hanem annak is, hogy a téma személyesen is megérintett mindenkit. „Volt, akiknek ez egy kicsit terápia is volt, s azért választottak olyan fogalmat, amihez lelkileg is kapcsolódott” – fogalmazott a műhely vezetője.

A projektben következetesen alkalmazták a részvételi módszertant. Puszt Zsófi nem szerkesztette sem a szövegeket, sem a képeket. „Fontos módszertani elem volt, hogy nem szólok bele, nem minősítek, nem kontárkodok bele a munkájukba, nem szabok keretet, mert ettől válik részvételivé, hogy mindenki a saját gondolatát és a saját véleményét tudja kinyilvánítani.”

A kiállítás

A műhely eredményeként 2025. április 24-én nyílt meg a csoportos kiállítás, amely nemcsak a kész műveket mutatta be, hanem a teljes alkotási folyamatot is. A kiállítótér közepén szőnyegen elhelyezték azokat a szakirodalmi szövegeket, amelyek inspirációul szolgáltak. Így a látogatók betekintést nyerhettek a munkafolyamat kezdeti szakaszába. Három fogalom leírása kimaradt a könyvből, ezeket a látogatók egészíthették ki saját értelmezéseikkel.

A kiállítást több kísérőprogram egészítette ki: interaktív tárlatvezetés a műhelytagokkal, olvasókör a szakirodalmi szövegek közös tanulmányozásával, valamint záróbeszélgetés meghívott vendégekkel a patriarchális társadalmat meghaladó kezdeményezésekről.

A tervek szerint év végére a dummy (próbapéldány) alapján elkészül a fembook sokszorosított változata is, amit módszertani füzettel egészítenek ki, így a jövőben akár mások is alkalmazhatják ezt a kollektív könyvkészítési módszert.

Társadalmi kontextus

A Fembook projekt időszerűségét mutatja, hogy mennyire hiányzik a magyar kulturális térből ez a fajta reflexió. Az amerikai teoretikus, bell hooks (Gloria Jean Watkins) definíciója szerint

„a patriarchátus egy olyan politikai-társadalmi rendszer, amely ragaszkodik az elképzeléshez, miszerint a férfiak eleve dominánsak, minden és mindenki felett állnak, aki gyengébbnek ítéltetik, különösen a nők felett. Valamint joguk van uralkodni a gyengébbeken és irányítani őket, és fenntartani ezt az uralmat a pszichológiai terror és erőszak különböző formái által.”

Mégiscsak olvasókörben voltunk, így többek közt ez az idézet is elhangzott, melyet az egyik alkotó-résztvevő, Reizingerné Fejes Tünde olvasott fel.

A beszélgetésben, melybe férfiként magam is bekapcsolódtam, a résztvevők arra a felismerésre jutottak, hogy a patriarchátus nemcsak a nőkre, hanem a férfiakra is káros hatással van.

– fogalmazott az egyik résztvevő. A rendszer a nem domináns fiúkat kivetette magából, míg a lányoktól alárendeltséget várt el.

A Fembook végül nemcsak egy művészeti projektként működött, hanem egyfajta társadalmi kísérletként is. Azt a kérdést járta körül: hogyan lehet közösen, részvételi módon átgondolni és újradefiniálni azokat a fogalmakat, amelyek a mindennapi életünket meghatározzák. A projekt azt bizonyította, hogy amikor teret adunk a különböző hangoknak és tapasztalatoknak, új értelmezési lehetőségek nyílnak meg, amelyek túlmutatnak a patriarchális gondolkodás keretein.

A kiállítás megtekinthető június 20-ig a Práter utca 63. alatt, a Lehetőségek terében hétköznaponként 14 és 18 óra közt.

Nyomtatott számunkban a cikk rövidített változata jelent meg.

Fotók: Mile Máté