1909 novemberében pótolhatatlan veszteség érte a magyar irodalmi életet. Gyulai Pált, bár éles kritikái miatt sok ellensége akadt, halálára már egyhangú tisztelet övezte. A „magyar irodalom vas embere” – ahogy kortársai nevezték – olyan tekintélyt vívott ki, hogy minden irodalmi eseményre kíváncsian várták,
„mit szól hozzá Gyulai Pál?”.
Féja Géza a magyar kritika pápájának nevezte.
1826. január 25-én született Kolozsvárott szegény nemesi családban. Apja, Gyulai Antal kincstári számtiszt, korán elhunyt, így 14 éves korától egyedül tartotta el magát. A kolozsvári református kollégiumban tanult, kivételes tehetsége hamar megmutatkozott.
Az 1848-as forradalom idején a kolozsvári ifjúság vezetője volt, költeményeivel szolgálta a szabadság ügyét. A bukás után írt versei – köztük a máig népszerű Hadnagy uram – a nemzeti fájdalom és hazaszeretet halhatatlan emlékei.
A kritikus úttörő
1853-ban telepedett le Pesten, és hamarosan az irodalmi élet megkerülhetetlen alakjává vált. Kritikusi pályája az 1850-es években indult, feltűnt kíméletlen őszinteségével.
Megalkotta a „nép-nemzeti irodalom” fogalmát,
amely szerint a magyar költészet úgy érhet el európai színvonalat, ha megőrzi nemzeti jellegét és népiességét. Petőfi Sándort és Arany Jánost tartotta meghaladhatatlannak, kíméletlenül ostorozta a felületes Petőfi-epigonokat.
1858-ban feleségül vette Szendrey Máriát, Petőfi Sándor özvegyének húgát. Gyulai Pál – bár Petőfi Sándor már 9 éve halott volt – a költő sógorává lett. Apósa vásárolta meg számukra a Sándor utcai házat (ez a mai Bródy Sándor utca 13.), ahol Gyulai a haláláig lakott. Az udvarban álló öreg fa különösen kedves volt számára – amikor a régi házat lebontották, nem hagyta kivágni. „Ez a fa is rá emlékeztet” – mondta korán elhunyt feleségéről, akinek emlékét gyöngédséggel ápolta.
Szóban és tettben
Gyulai Pál és Jókai Mór barátok voltak, azonban gyakran vitáztak. Egy alkalommal Gyulai Pál a Svábhegyen elolvasott egy friss Jókai-regényt, és nem tetszett neki. Elment Jókai Mór villájához és a kerítésen keresztül szólt be. „Csak én vagyok, Móric. Azt akartam mondani, hogy gyengécske ám a regény.” Hazatérve újraolvasta a művet és feltűntek annak szépségei is, ezért visszasietett és éjfél körül dörömbölni kezdett a kapun. Az ijedten kikukucskáló Jókai Mórnak ennyit mondott, „csak én vagyok az, Móric! Azt mondanám, hogy mégsem olyan rosszacska ez a regény!”
Gyulai Pál harcossága nemcsak az írásaiban, hanem tettekben is megmutatkozott. Amikor Tóth Kálmán költő nem tudta elviselni a róla írt lesújtó kritikát – Gyulai fűzfapoétának nevezte –, párbajra hívta ki. Az erdőszéli pisztolycsörtén Tóth Kálmán golyója Gyulai Pál lábába talált, aki összerogyott. Amikor a költő aggódva odasietett, a kritikus fájdalmasan felsóhajtott.
„Lőni tudsz, Kálmán, de verset azért mégsem tudsz írni.”
A kritikus sérülése ugyan jelentéktelen volt, de nagyon sajnálta az átlőtt nadrágját. „Mert újdonatúj volt és – egyetlen.”
Öröksége
Gyulai Pál nemcsak kritikus és irodalomtörténész, hanem költő-író is volt, bár az utókor nem annyira a szépirodalmi művei alapján emlékszik rá. Legismertebb könyve az Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857), amely a Világos utáni nemesség pusztulását mutatja be megrázó erővel. Irodalomtörténészi munkássága csúcspontja Vörösmarty Mihály életrajza, amely nem pusztán biografikus mű, hanem egy korszak bemutatása.
1876-tól a budapesti egyetemen tanította a magyar irodalomtörténetet, 1879-től a Kisfaludy Társaság elnöke volt. Évtizedeken át meghatározta irodalmunk értékrendjét, ő döntött arról, mi számít értékesnek.
Amikor 1909-ben meghalt, még ellenfelei is tisztelettel emlékeztek rá. „Egy dologban mindenki egyetértett: nála műveltebb, olvasottabb, biztosabb esztétikai értékítéletű kritikusa nem nagyon volt a magyar irodalomtörténetnek” – írta egyik méltatója az egyébként 155 centinél magasabbra nem nőtt szellemóriásról.
Az egykori Gyöngytyúk utca 1912 óta viseli a nevét Józsefvárosban, síremléke a Fiumei úti sírkertben található.
