Koncertek a Csiga és a Rákóczi étterem teraszai felé 

A Bacsó Béla utca újragondolásával Budapest egyik legvagányabb közterülete jött létre, amit az emberek nagy örömmel birtokba is vettek, a teraszokon mediterrán életérzésben fürdő vendégek nyüzsögnek vígan, és ez jó. Adódik hát az ötlet az önkormányzat részéről, hogy akkor kultúrával is fűszerezzük meg ezeket az estéket, koncertekkel mégpedig, és ez is jó. 

Azonban, hogy milyen típusú zenei rendezvényeket álmodunk a helyre, nem mindegy. Most az van (volt, az eseménysorozat már lezajlott), hogy popzenei előadók érkeznek ide, hozzák a szövegeiket is, melyeket jó minőségű, ám kissé hangos hangtechnikával közvetítenek a gyanútlan teraszvendégek felé, ez meg nem jó. A baj a verbalitás: aki beszélgetne itt, az pórul járt, mert ellehetetlenül a párbeszéd, nem lehet úgy diskurálni, ha közben hangosan szól az arcba egy szöveges produkció, és hát mégiscsak dumálni jönnek ide az emberek. Nem lehet egyszerre két szövegre figyelni, az agyunk már csak így van berendezve, ezért sok vendég ilyenkor menekülőre fogja. 

Lehet koncerteket szervezni ide persze, de csakis ének nélkülieket. Egy dzsessztrió vagy egy vonósnégyes tényleg plusz hangulatot adna a Bacsó-beli estékhez, nem is nagyon zavarnának senkit, de most túl nagy a zaj, túl sok az infó. Az ilyen esteknek amúgy lehetne helyük, de talán szerencsésebb lenne máshol megrendezni őket, mondjuk olyan helyen, ahol a részvétel önkéntes választás alapján dől el. 

• Bacsó Bár 
• Bacsó Béla utca 
• 3/5 

Bujdosó

John Rambo elnökválasztás előtt 

Ha én ma Rambo lennék, akkor Terry Richmondnak hívnának, és a választás előtti, polarizált Amerikában a tesómat mennék megmenteni a börtöntől – ki kéne fizetni érte jó sok óvadékot. De mivel fekete lennék, a rendőrök elkaszálnának hátulról, ahogy biciklivel megyek, és brutálisan visszaélve a hatalmukkal, jogászkodva ellopnák tőlem a pénzt. 

És akkor fellángolna bennem a Kohlhaas Mihály-i igazságérzet, és az sem lenne hátrányomra, hogy amerikai háborús veterán vagyok impozáns izomzattal. 

A Rebel Ridge az igazságosztó amerikai akciófilmek között egy a jobbakból, és feltétlenül kiemelkedik a Netflix filmformájú rágógumijai közül, amelyekkel esténként betömjük a szemünk-agyunk. Aaron Pierre szexi, érzékeny, mégis kemény Terry, ellenlábasa, a texasi Pócs János, a kisszerű, gyáva, korrupt rendőrfőnök Sandy Burnne is remek lett Don Johnson alakításában. 

Minden a helyén van az eddig inkább horrorban utazó Jeremy Saulnier filmjében (Green Room, Tartsd bent a sötétséget), kicsit talán túlságosan is, ugyanakkor pár helyen logikai bakik is vannak, de ez nem zavarja a nézőt, akiben szintén jogosan horgad fel a kohlhaas-i igazságérzet. Adj neki…! 

Nyoma sincs tehát John Wick golyópazarló és tét nélküli unalmának, érezzük az emberi téteket. 

• Rebel Ridge 
• Netflix 
• 4/5 

_dd_

Eddig és nem tovább 

Tizen (nem)sok év házassággal és egy válással a hátam mögött a mai napig foglalkoztat, mások vajon miért válnak el vagy pedig miért nem. Mi a kudarcuk háttere vagy épp a sikerük titka? Hogyan is tudtam volna hát a könyvespolcon hagyni Moa Herngren A válás című regényét, ami kíméletlen egyszerűséggel, mindenféle körítés nélkül tolja az arcomba: a lapok le vannak osztva. 

Bea és Niklas lelki tobzódása párhuzamosan fut. A nő szemszögéből látunk bele elsőként a kapcsolatukba, szűk és tág családjuk működésébe: a házastársasba. 

A szöveget az első mondattól kezdve átitatja az eltörött a mécses drámájának feszültsége, bár készülőben az új, puccos konyhabútor. És ott a két gyerek. Herngren lélekvesztve visz be az érzelmek sűrű szövevényébe. Óhatatlanul Beának kezdtem drukkolni – feltétlen reflex –, hátha mégis helyrehozható, miközben gyomorszájnál érezni a visszafordíthatatlanságot. 

A férfi és nő közötti önként vállalt függőségi viszonyok imádni valóan tipikusak. Ahogyan az is gyönyörűen kirajzolódik, hogyan veszíti el teljesen önmagát az ember és él csupán a szerepeinek. 

Hiába fulladoztam végig Niklasszal házasságának végnapjait, akinek a fejlődése volt a bűne, de erénye is egyben: mint bábból pillangó küzdötte ki magát a valódi felnőtt életre – onnan pedig már nincs visszaút. Mégis együtt ragaszkodtam Beával a tökéletesen bebútorozott, kényelmes, ábránddal kitöltött, csodás családi idillhez. Herngren persze rá is mutat, hogy feleslegesen, de elkerülhetetlenül. 

• Moa Herngren: A válás 
• 5/5 

_IZS_