Magányos illusztrációk

A 2022-es Magányos emberek előadás Tarnóczi Jakab rendezésében a Kamrában Gerhart Hauptmann azonos című drámája alapján készült. De az alap csehovi: a világ vacak, a tehetségek sikertelenségre vannak ítélve, mikor pedig megcsillan a remény valami változásra, tragédiába vagy valami olyasmibe fordulnak a dolgok.

Kata (Tóth Zsófia) és János (Lengyel Benjámin) kiköltöztek Horányba, itt látogatják meg őket szüleik (Rajkai Zoltán és Pelsőczy Réka) és a nagyszülők a közelgő keresztelőre, illetve itt van a fiatal pár barátja, Barna (Béres Bence) is. A generációk között hamar kiütköznek a szemléletbeli különbségek, ráadásul betoppan Anna (Mentes Júlia), aki még jobban belekavar a képbe.

Az előadás nem hagyományos, a „felvonások” között „party” veszi kezdetét, a nézők, akik a díszleten át érkeznek a nézőtérre, bemehetnek a lakást alkotó díszletbe, ha nem akarnak a büfében ischlert enni. És ez működik, az első szünetben/partyban még mindenki ​önfeledten császkál a díszletben – a másodikban, a konfliktusok kipattanása után már csak alig páran.

A bevonódás jó, de a darab azért biceg, indítékok hiányoznak, pár szerep mintha rossz embernek lenne kiosztva. Ugyanakkor Béres jelenléte, eszköztelensége remek, Tóth Zsófia is szuper a gátlásos, lefojtott Kata karakterében. De a szülők már inkább elrajzolt karikatúrák.

Inkább lett ez a darab a fiatalok világának Katonás illusztrációja, mint egy újabb mérföldkő (az Ascher-féle, legendás, a világunkat leíró Három nővér például).

• Magányos emberek
• Kamra
• 4/5

_dd_

Mesterek és napraforgók

Szeptember ​táján már elfogytak a jegyek Peter Kruder és Richard Dorfmeister budapesti fellépésére: a duó nem kevesebbre vállalkozott, minthogy élőben kelti életre a mérföldkőnek számító 1998-as K&D Sessions című dupla válogatásalbumát.

Annak idején ez új fejezetet nyitott a downtempo elektronika történetében, amikor Közép-Európa – különösen Bécs, Berlin és Budapest – jelentette a kifinomult, lassabb tempójú elektronikus zene epicentrumát.

A nagy kérdés az, hogyan lehet egy alapvetően stúdiómunkára épülő remixalbumot élőben, hitelesen megszólaltatni? A válasz meglepően egyszerű: sehogy – és épp ez volt a siker kulcsa. A két osztrák művész ugyanis nem a megszokott DJ-szetteket hozta, hanem teljes zenekari felállással érkezett. A produkcióban négy session-zenész működött közre – dob, ütőhangszerek, billentyű és basszusgitár –, s ha kellett, Kruder és Dorfmeister gitárt is ragadott, utóbbi még fuvolát is.

A zenei élményt a látványvilág is a megfelelő magasságba emelte: a színpadot betöltő száz napraforgó és az aprólékosan megtervezett fényjáték teremtette atmoszféra tökéletesen illeszkedett a Müpa elegáns teréhez. Az előadás végére a székekből is felkelt a hálás közönség, utána pedig mosolyogva és türelmesen állta a dedikációra váró tömeg ostromát a legendás duó – mintha csak egy kávéházi beszélgetésen lennének Bécs belvárosában.

• Kruder & Dorfmeister Play the K&D Sessions Live
• Művészetek Palotája
• 5/5

–juan–

Az a régi Pest

Nehéz helyzetben van a kritikus, amikor teljes szigorral csapna le Saly Noémi legutóbbi könyvére. Az én Pestem ugyanis újabb bizonyítéka annak, hogy mára Saly Noémi (elsősorban a békebeli) Buda és Pest megkerülhetetlen helytörténeti intézményévé vált, főleg ha kávéházakról, vendéglőkről, gasztronómiáról van szó, s amit letesz az asztalra, azt élvezettel fogjuk olvasni, hallgatni. A Józsefváros Újság beszélgetős műsorába mi is négyszer láttuk már vendégül.

Az én Pestem (és párja, Az én Budám) cikkek gyűjteménye, de olyan szépen egységbe szerkesztve – külön józsefvárosi fejezettel –, mintha eleve egy kötetbe szánták volna. Saly Noémi igényességét ismerve azt képzelem, valójában minden írását, megnyilatkozását egy NAGYON NAGY BUDAPEST-KÖNYV egy-egy fejezetének szánja. Ő az a tudós, aki imádja kutatása tárgyát, sőt ő benne is él, s még családi alapon is kapcsolódik Budapest nagy kávéházi korszakához, ami alatt a város világvárossá nőtt. Ezért miatta is élő történelem az, amiről beszél. Képes a tudományos igénnyel feltárt tényeket és igaz történeteket úgy elmondani, hogy mi is bele tudjuk élni magunkat, s a végén azt kérjük, meséljen még.

Ha valamivel kötözködnék, az a könyv tipográfiája és nyomásminősége. Egyik sem rossz, megüti a jó átlagot, de a tipográfia kuszább a kelleténél, nekem kicsit sok a lénia​, és a betűpárosítások sem az ízlésemnek valók. A sok archív kép – ami egyébként nagyszerű – a kelleténél halványabb, hiányzik az igazi fekete, amitől élnének a képek. De soha rosszabbat.

• Saly Noémi: Az én Pestem
• Ab Ovo
• 5/5

–bg–