Nemcsak saját temetővel, de saját mozdony-, vagon- és gépgyárral sem dicsekedhet minden kerület. Igaz, a Ganz már nem az, ami évtizedeken át, egészen 1988-ig volt, ennek a hatalmas rozsdatemetőnek a Vajda Péter utcai bejáratán még mindig egy ütött-kopott tábla hirdeti, hogy esztergályost és betanított munkást is felvesznek.
A gyár területén ma már jóformán csak kínai üzletek működnek, és esztergályost sem ők keresnek, hanem az a pár üzemegység, aminek még köze lehet a gépgyártáshoz, bár minden bizonnyal ezek sem állítanak már elő olyan sikertermékeket, mint a Ganz egykori büszkesége, a néhai Árpád sínautóbusz, amely a harmincas években rekordgyorsasággal, három óra alatt tette meg a Budapest‒Bécs távolságot.
A Szózat költőjének lehetett ugyan némi köze a gépgyártáshoz, hiszen a legenda szerint együtt fröccsözött Fóton a villanymotor és a szóda feltalálójával, Jedlik Ányossal, mégsem hiszem, hogy ezért nevezték volna el Vörösmarty Mihályról a gyár művelődési házát.
Jómagam a kultúrház létezéséről sem tudtam egészen addig, míg el nem vetődtem ide egy VHK-koncertre valamikor a nyolcvanas évek második felében. A művház hatalmas termében pocsékul szólt az elektromosan kierősített zenekar, s ha még él, szegény Jedlik Ányos is futva menekült volna a büfébe, hogy megigyon egy fröccsöt.
A hatalmas teremben csengett-bongott-visszhangzott minden, állhatott az ember a színpad közelében vagy távolabb, mindenképpen megsüketült az éktelen hangzavarban. Erre a problémára az jelentette a megoldást, amikor a művház pincéjében megnyílt a hamar hírhedtté vált Fekete Lyuk.
Itt az alacsony mennyezetnek köszönhetően a színpadon keltett zajok sűrű masszája egyben maradt és közönséget is sűrű masszává változtatta. A Fekete Lyuk azonban nemcsak a jobb akusztika miatt lett villámgyorsan népszerű, hanem azért is, mert a nyolcvanas évek végén a kocsmák, presszók, borozók korán zártak, és ezeken a helyeken napközben is jó eséllyel igazoltatták a békésen iszogató vendégeket a rendőrök, a leghülyébb kérdéseket téve fel a szórakozni vágyó férfiaknak és nőknek, hát még az esti záróra előtt. A Fekete Lyuk ezzel szemben hajnalig nyitva tartott majdnem mindennap, rendőr oda a lábát be nem tette, jó zenekarok léptek fel, és ha valaki elálmosodott a sok fröccstől, nyugodtan lepihenhetett egy sarokban, senki sem zaklatta.
Hétvégén voltak a nagyobb koncertek, ilyenkor zsúfolásig megtelt a pince, lépni nem lehetett, és ha az embernek nem volt kedve végigállni a hosszú sort a büfében, hát vitt magával egy üveg Stolichnayát, mert a bejáratnál nem volt motozás.
Akkori punkzenekarunkkal többször is játszottunk itt, és megnyugtatónak éreztük, hogy nemcsak a rendőrök, de a skinheadek sem látogatják sűrűn ezt a külvárosi pincehelyiséget. Korábban nem sok klubban lehetett punkzenekarral fellépni, és ha mégis, akkor jó eséllyel jelentek meg a skinek, hogy szétverjék a helyet és a pofánkat. A korabeli sajtótermékek is hamarosan cikkezgetni kezdtek a Fekete Lyukról, többnyire fertelmes bűntanyaként, a pokol tornácaként mutatva be a helyet, ahol a szex, a drog meg a rock’n’roll szedi ártatlan áldozatait.
Volt a Ganz-Mávagnak a Vajda Péter utca és a Hungária körút sarkán egy irodaháza is, egy tízemeletes toronyépület, és a kilencvenes évek elején frissen alakult újságok szerkesztőségei költöztek be a feleslegessé vált irodai dolgozók megüresedő szobáiba.
A Reform mellett például itt készült a Mai Nap is, jómagam pedig négy éven át dolgoztam korrektorként az utóbbi lapnak. Korábbi munkahelyem, a Szikra Lapnyomda súlyosan szocialista-realista valóságához képest paradicsomi állapotok fogadtak itt. Azonnal megkérdezték, hogy mit iszom, és mielőtt még válaszolhattam volna, a hűtőszekrényre mutatva mondták, hogy szolgáljam ki magam. Halk csilingelés fogadott, amikor kinyitottam a hűtő ajtaját. Volt ott sör, bor, Unicum, vodka. Poharat is találtam.
Lapzárta délelőtt 10-kor volt, addig csak kávéztunk, viszont utána azonnal húztunk ki a henteshez virslit enni és sört inni, majd délben a Frédi vendéglőbe Szapáry-májat enni és fröccsöt inni. A szobában szerencsére az íróasztalokon kívül elhelyeztek néhány fotelt is, ahol kényelmesen eldőlhetett az ember, ha megfáradt a munkában vagy az ebédelésben. Velem még az is előfordult, hogy elbólintottam. A többiek mesélték utóbb, hogy az öblös hangú főszerkesztő-helyettes, Pallagi Feri kicsit halkabban diktált a tördelőnek egy új címet, amikor látta, hogy alszom, de én ezt nem hiszem. Tény viszont, hogy nem ébresztett fel.
Mindig jót derültünk, hogy az újságból valósággal facsarni lehetett a vért az olyan napokon, amikor Pallagi Feri volt az ügyeletes. Mindegy volt neki, hogy vasúti szerencsétlenség vagy közúti baleset, gyilkosság vagy gondatlanságból elkövetett emberölés, csak vér legyen. Már elment nyomdába a lap, amikor újratördeltette az első oldalt egy metróbaleset miatt. Határozott, pattogó szavakkal diktálta a tördelőnek az új szalagcímet, és pár mondattal kiegészítette, miszerint egy középkorú férfi aznap reggel „a metró elé ugrott”. Az egyik olvasószerkesztő óvatosan közbeszúrta, hogy talán elegánsabb lenne azt írni: „a metró elé vetette magát”. „Hosszú”, vágta rá Feri, és ezzel a vita le volt zárva.
1991. január 7-én délutános voltam, amikor pár száz méterre a szerkesztőségtől, a Vajda Péter utca túlsó végén kisiklott a 24-es villamos és a saroképületnek csapódott. Halálos áldozatok is voltak. Kell-e mondani, hogy Pallagi Feri azonnal a helyszínre sietett pár fotóssal, és az újság aznapi száma szinte csak a balesettel foglalkozott.
Kicsit magam is beleborzongtam a gondolatba, hogy másfél órával azelőtt pont ott haladtam el munkába sietve, ahol a baleset történt. Így már nem találtuk olyan viccesnek, hogy facsarni lehetett a vért az újságból. Érdekes véletlen csupán, hogy a kisiklott villamos is Ganz-gyártmány volt. Az „ipari csuklós” becenévre hallgatott.
Nyitókép: Kenyeres Zsuzsa
