Barátai, munkatársai szervezték meg a kesztyűgyári estet, s mint Oláh József, közeli barát és munkatárs – Méltóságot a Romáknak Mozgalom, egyébként a józsefvárosi Lélek-ház vezetője – elmondta a bevezetőben, úgy tartották helyesnek, ha nem a halála, hanem a születése napján emlékeznek meg Setét Jenőről.
„Hálát adunk a Mindenhatónak, hogy ez az ember megszületett, barátunk lehetett, a testvérünk, az ismerősünk és a mesterünk.
[…] Szükség van arra, hogy minden évben emléket állítsunk a barátunknak, aki olyan hazafi volt, aki nemcsak a romák ügyét, hanem a társadalomból kizuhant minden réteg érdekeit képviselte, a szívén viselte az egyenlő emberi méltóság, a szabadság és a demokrácia megvalósulását.”
Aznap délelőtt a Fiumei úti sírkertben voltak kint, kicsit rendbe is hozták a két év alatt megsüllyedt sírhalmot, de szeretnének méltó síremléket állítani az egyszerű fakereszt helyett.
A visszaemlékezésekből kirajzolódott, miféle ember volt Setét Jenő. Szerény volt, magát nem tartotta nagyra –
„soha nem hitte el egyikünknek sem, amit dicséretként mondtunk neki”
–, de rendkívüli hatással volt azokra, akik vele voltak.
Az est felvételét a Mérce nyilvánossá tette a Facebookon, megérthető belőle, hogy miért fontos Setét Jenőre emlékezni.
Akik nem ismerték, vagy nem közelről, mint magam is, azoknak az a sajátossága is vonzóvá teheti Setét személyét, hogy nem maradt utána intézmény, az általa vezetett Idetartozunk Egyesület is megszűnt a halála után. Ebben a korban, ahol minden fontosat arctalan intézményekhez, pártokhoz, alapítványokhoz, cégekhez kötünk, amik mögé olyan könnyű elbújni,
nagy dolog az, hogy valaki csupán maga elszántsága, hite, szellemi nagysága miatt váljon fontossá.
Ez meghatározta az est hangulatát is, családi, baráti összejövetelen voltunk, a hangnem közvetlen volt, és Setét élő hatása nagyon is érezhetően összekötötte a jelenvoltakat, sőt úgy láttam, a hozzám hasonló pár „kívülállóra” is mély hatást gyakorolt.
Dicsérték, mi minden fontosat adott át nekik Setét, így módszertant is. Én ezt láttam működni abban az összehangoltságban, ahogy Setét barátai, követői megrendezték az estet, ami szép volt és kellően spontán is. Türelemmel hallgatták végig Csendes József szociológus novelláját, amiben Setét Jenő Miskolcra és Ózdra utazik, s miközben rendőri szekálásnak kitett romák ügyében jár el személyesen, tudományos igénnyel elemzi barátjának az írását, és egyik kávét issza a másik után. (Setét és a kávé, cigi kapcsolata sokszor előjött a visszaemlékezésekben, nem volt meg nélkülük, bár barátai, úgy tűnik, korholták miatta, az egészségét féltették, okkal.) Mi tagadás, háromnegyed órányi felolvasás erősen feszegeti egy emlékest kereteit, de ez is belefért, aki ismerte őt, az átélhette, milyen volt vele, aki meg nem, az most lett a barátjává.
És azoknak a gondolatoknak a barátjává is, amiket Setét szóban-tettben képviselt. Hogy ott kell lenni a bajba jutottak mellett, ahol segíteni kell, nem távolról okoskodni, hogy nem lehet szembeállítani a roma és magyar identitást, hogy a közemlékezet részéve kell tenni a magyar nemzet roma hőseit is. (Itt olvasható az általa vezetett, roma reprezentációról szóló kutatás anyaga.)
De szeretném az ő szavait is visszaidézni egy vele készített rövid interjúból: „A romák társadalmi működése, helyzete – anélkül, hogy ezt felelősséghárításnak szánnám –, helyzetükből fakadóan mindig a többségtől függ. […] Németországnak, Ausztriának vagy Magyarországnak az volt az álláspontja, hogy nem etnikai alapon voltak a romák a holokauszt áldozatai, hanem mert antiszociálisnak és bűnözőnek titulálták őket. A történelmi anyagok azonban dokumentálják, hogy etnikai alapon vitték el és gyilkolták meg őket. Magyarországon például egy 1961-es párthatározat mondta ki, hogy cigány nép nem létezik, csak egy sajátos szociális helyzetű népréteg. A hallgatás okának megfejtéséhez nem a traumatizált roma közösségek vizsgálatán, hanem a rendszerek vizsgálatán keresztül jutunk el. Ahol az etnikai hovatartozás megvallása veszélyforrás, akkor ott nem fognak sem erről, sem az ezzel összefüggő traumákról beszélni. Amikor például Romániában veszélyes volt valakinek magyarnak vallania magát, biztosan sokkal kevesebben mondták magukat magyarnak. Osztojkán Béla író mondta – szintén itt élt Józsefvárosban –, hogy
mindaddig magyarok vagyunk, amíg egy gádzsó nem figyelmeztet arra, hogy cigányok vagyunk.
Lengyel Menyhért mondatánál pedig nem tudok szebb meghatározást: része vagyunk a nemzetnek, mint erdőnek a szélső fa.”
Daróczi Tímea az utolsó, az 50. születésnap bensőséges emlékét idézte fel. Setét hajnalig marasztalta vendégeit a Diószegi utcai lakásán, nevetgéltek, társasjátékoztak. „Így emlékszem Jenőre, hogy mosolyog, teli szájjal nevet – így ment el.” Másnap beszéltek telefonon: boldog volt, hogy a barátai és a családja körében lehetett, és azt mondta,
„elvégezte azt a munkát, ami rábízatott, s hogy sikeres ember volt, aki továbbadta a gyerekeinek a hagyatékát”.
Rá egy napra elment.
Lakatos Kálmán egy készülő filmből mutatott előzetest, a visszaemlékezésekből az egész életút kirajzolódik, hogy miként lett a borsodi zöldségárus gyerekből kivételes szónoki képességű, tanult jogvédő, aki „olyan egyszerű mondatokkal tudta megmagyarázni a dolgokat, hogy a leghülyébb is értette”, ahogy az egyik emlékező mondta.
Az esten sok szó esett arról is, hogy Setét milyen jól énekelt, és mennyire szeretett is énekelni. A hosszú vidéki utakon az egyik roma népdal váltotta a másikat a közös éneklésben. Játszott is egy ideig zenekarban, a Romano Glaszóban és Szilvási István együttesében. Egyetlen felvétel maradt utána, kedves dala, a Kígyóballada, amit most Szilvási István el is énekelt. De volt több zenés-énekes rész még, Máté Erikával és Mata Andrással voltak hármasban, néhány hallgatót, kesergőt énekeltek. „Jenő, miért hagytál itt minket!?”, ez bizony nem színpadi zene volt.
Setét Jenő sok szállal kötődött Józsefvároshoz, lakott itt több helyen is, dolgozott szociális munkásként is az önkormányzatnál, az egykori roma szolgálatban. A kerület és Budapest díszpolgára. Lakossági akarat hozta létre a részvételi költségvetésben megvalósult Setét Jenő emlékpadot.
Oláh József az est után elmondta,
szeretnének szobrot állítani Setét Jenőnek,
ennek az előkészületei már folynak. Camara-Bereczki Ferenc Miklós, Magdolnanegyed önkormányzati képviselője pedig megemlítette, szándékuk, hogy tér viselje majd a nevét Józsefvárosban (halálának 5. éve után, 2027-től nyílik erre lehetőség), méltó hely lenne erre a most megújuló Szeszgyár utca parkos szakasza. A szobor pedig kerülhetne a Mátyás térre, a Kesztyűgyár közelébe.
Fotók: Karancsi-Albert Rudolf. Nyitókép: Huszár Boglárka
