Szombat délután volt, igazi nyári meleggel, a Práter utcai mikroparkban pedig éppen csak egy kenyérnyi tenyérnyi árnyék jutott volna nekünk, ha nincs a kifeszített napvitorla. Bent, a Lehetőségek terében az asztaloknál, néhány tál tészta körül pedig már ott toporgott az öt és fél éves kislányom is, aki gondolkodás nélkül mondott igent a kenyérgyúrásra, amikor otthon rákérdeztem, volna-e kedve eljönni egy ilyen eseményre.
Tavaly karácsonykor még csak mézeskalácsot gyúrtunk együtt, de a dagasztás mindig nagy buli, szinte mindegy is, hogy tészta, gyurma, sár a homokozóban vagy kenyér – csak lehessen puszta kézzel gyúrni valamit; és bevallom, ebben egy húron pendülünk. Így végül családostól mentünk el a Molnár Ferenc tér mellett megtartott, a Józsefvárosi Önkormányzat és a JKN a Szomszédünnep programsorozatba tartozó összejövetelre június 6-án, ami egy egész délutánra a kenyér köré szervezte a programokat. Mindezt egy olyan kerületben, amelynek polgármestere egy ideje maga is a kenyérkészítésben találta meg szenvedélyes hobbiját.
A résztvevők között voltak mindenféle korosztályból, az ovistól a nyugdíjasig, de a kenyérgyúrás inkább a nők terepe volt – ők töltötték meg az asztalok környékét, jókat beszélgetve. A program címe – „Mindennapi kenyerünk” – nem véletlen, hiszen szinte mindenkinek akad valamilyen története vagy emléke a kenyérről. Árva Judit, a Lehetőségek tere szervezőcsapatának egyik motorja szerint, ha egy kicsit is belemélyedünk a készítés folyamatába, kiderül, hogy a kenyér mögött egész kultúrtörténet is megbújik. A koronavírusos járványidőszakot is felemlegette, amikor a szobanövények gondozása mellett a kovásznevelés volt a legújabb őrület – eleinte szükségből, később már csak a közösségi élmény kedvéért. Facebook-csoportok, házi receptek, névre keresztelt kovászok – a trendek jöttek-mentek, de a kenyérsütés tudománya velünk maradt.
Régen a falvakban szombatonként sütötték a kenyeret, egy egész hétre előre, és ez sosem egyemberes munka volt: valaki dagasztott, más a kelést figyelte, valaki a kemencét fűtötte. Mindenkinek megvolt a maga szerepe egy jól működő csapatban. Ez a délután is pont ezt az együttműködést idézte fel, nem meglepő módon a „companion”, vagyis a társ szó egyébként szintén a kenyérből fakad, a latin com- (-val/-vel; együtt) és panis (kenyér) összetételéből; eredetileg azt jelentette, akivel egy kenyéren osztozol.
A tészták egy része nem élesztővel, és nem kovásszal készült, hanem úgynevezett „öreg tésztával”, amit egy másik szervező, Szabó Dóri még csütörtökön este gyúrt be. Elmondása szerint az öreg tészta valahol félúton van a kovász és az élesztő között: liszt, víz, só, egy kevés élesztő, és aztán csak hagyni kell magára legalább fél napig. A kovászról és minden hozzátartozó tudásról Mohácsi Hanna gondoskodott, a dagasztás főszakértője pedig Sarlós Ági volt. „Mindenki dagaszt, de Ági tényleg profi ebben, ahogy ő mondja: szereti ringatni a tésztát” – mondta róla Judit.
Ágival, akivel már párszor találkoztam a Lehetőségek terének rendezvényein, most kicsit hosszabban is beszélgettem, és kiderült, hogy ő igazából ezúttal a nehezebb utat választotta: kenyeret sütni mindenféle segédeszköz és élesztő nélkül. Ráadásul gluténmentes kenyér volt számára a kitűzött cél. Nekem ez mindig probléma, mert a tészta sosem áll össze úgy gluténmentes lisztből, ahogyan szeretném. Még a bolti gluténmentes spagettivel való próbálkozásaim is rendre kudarcba fulladnak, olyan trutyivá áll össze, hogy nem lehet megenni.
Sarlós Ágival viszont hamar megtaláltuk a közös emléket, a szódabikarbónás megoldás mindkettőnknek ugyanazt jelentette: a vakarót. Anyai nagyanyámnál otthon ezt pezsgős lángosnak is hívták, a sütés végén maradt tésztából, egy kis szódabikarbónával, sparhelten, gyorsan készült, és rendszeresen összekaptunk rajta a nagyapámmal, hogy kié legyen a finomság. A végén persze mindig külön is sütött nekünk a nagyanyám, hogy senki nem maradjon vakaró nélkül. Ági is ismerte ezt a lepényt, ugyanazzal a névvel, a kenyér tehát máris összekötött minket egy közös gyerekkori íz felidézésével.
A kenyérről pedig nálam is, másnál is óhatatlanul beugrik valamilyen élmény – a délutánnak épp ez volt az egyik célja, hogy ezeket az emlékeket összegyűjtse. Nekem megint a nagyanyám faluja, a Záhony fölötti Tiszaszentmárton jutott eszembe. Nagyanyám már nem sütött kenyeret a 80-as évek elején, és igazából a faluban már senki sem sütött. Az akkori szovjet, mai ukrán határ közelében reggelente jött a kenyereskocsi, az egyik „kenyeres bácsi” kettesével fogta össze a cipókat, és úgy dobálta le a platóról a társának, hogy egy sem esett a földre – begyakorolt, biztos mozdulat volt, számomra pedig hihetetlen, és tátott szájjal figyeltem mindig ezt a rutint.
Mert olykor ott álltam én is a falu központjában (a templom-kocsma-bolt szentháromság epicentrumában), és vártuk a Zsurkról érkező szállítmányt, ami valamiért nem mindig ugyanakkor érkezett a faluba. A kenyereket precízen dobáló férfira azért is emlékszem ennyire, mert nagy golyva ült a nyakán, ami egy kisiskolás gyereknek egyszerre ismeretlen és ijesztő volt. A boltos Nemes Gabi bácsi amúgy a nagyanyám keresztfia volt, szóval mi protekciósok voltunk. Így nekünk akkor is jutott a pult alól kenyér, ha odaértünkig az már elfogyott, mert ilyen is volt időnként.
A délután nem csak a gyúrásról szólt. Egy kültéri papírra bárki felírhatta, amit a kenyérről tudott, a workshopon pedig a történetekből közös vizuális napló készült. Judittal beszélgetve szóba került a gluténpánik, valamint az is, hogy a kenyér hol a létminimum jelképe („kenyér és cirkusz kell a népnek”, „kenyéren és vízen él”), hol pedig az a kulturális univerzálé, amely formában, ízben kultúránként más és más, valahol mégis ugyanaz. Judit például a számomra ismeretlen grúz tonis puriról mesélt, amit egy föld alá süllyesztett kemence izzó falára tapasztanak fel, és tíz perc alatt kisül. Egy-egy család tíz-húsz ilyen kis kenyeret süt meg egyszerre, és ma is hasonlóan készülnek ezek a kenyérkék a grúz üzletekben, csak kicsit modernebb kemencékben.
Aztán utólag beugrott, hogy hacsapurit viszont már ettem, ez egy finom grúz sajtos lepény. És két napra rá olvastam azt a kissé bizarr és vicces hírt, hogy az Eurac Research kutatói a jégember, Ötzi több mint ötezer éves múmiájában talált élesztőtörzsből sütöttek kenyeret. Állítólag teljesen jó tészta lett belőle, bár az első sütésen, ahogy a mikrobiológus elismerte, volt mit javítani. Hiába, a kenyérsütés külön tudomány. Vagy mégis inkább művészet?
Amikor a kenyérre gondolunk, mindenkinek megjelenik a fejében egy ideáltipikus kép róla, pedig a kenyér valójában egy gyűjtőfogalom; ízre, formára, méretre teljesen különböző dolgokat sorolunk ide. A baguette-et például a franciák annyira komolyan veszik, hogy külön rendelet mondja meg, mi kerülhet a hagyományos kenyerükbe: liszt, víz, só, élesztő, és szó sem lehet tartósítószerről vagy fagyasztásról. A pászka épp az ellenkezője: kovász és élesztő nélkül készül ez a sietve sült laposkenyér, ami a zsidó húsvét emléke, amikor a hagyomány szerint nem maradt idő kivárni, hogy a tészta megkeljen. Aztán ott a savanyú barnakenyerek világa, a német, balti és orosz rozscipóké, amelyekben a kovász hosszan és lassan dolgozik sötét, tömör, kissé savanykás végeredménnyel. A skála másik végén pedig ott a szeletelt, előre csomagolt toastkenyér – praktikus és egészségtelen, és édeskevés köze van azokhoz, amik aznap délután a Molnár Ferenc tér mellett készültek.
A kísérőprogramban ott volt Patricia Yasmine Graf német képzőművész is, aki épp a Colours of Love Tour kellős közepén jár: motorral vágott neki Németországból, hogy kilenc ország és nagyjából kilenc hónap alatt jusson el Pakisztánig, útközben pedig minden állomáson a helyiekkel közösen fest, rajzol, alakít köztereket – elhanyagolt sarkokból próbál élettel teli találkozóhelyeket csinálni. Józsefvárosban most waffelt sütött (az is tészta, gofri) – színes cukrokkal díszítve, ami egy ovisnak persze maga az éden –, és krétával rajzolt, „A szeretet a legerősebb fegyver” mottóval, ami remekül illett a kenyér köré épülő délutánhoz.
Egyetlen dolog hiányzott: a kemence. Fatüzelésű mobil kemencét ígértek, abban sültek volna a veknik a város közepén. Ez lett volna az igazi látvány, de végül nem jött össze, maradt a beltéri sütő. „Pedig az lett volna az igazi” – legyintett Ági is. A kislányunk által meggyúrt cipót így végül nem kóstolhattuk meg, mert mire kisült volna, mi már messze jártunk. Egy ötévest sajnos nehéz lekötni várakozással, pedig táncolt is a Fekete Vonat zenéjére, ami belengte a Lehetőségek terének környékét. Egy korábban hasonló módon készült kenyérbe viszont belekóstoltunk. Nem volt benne semmi különös, csak egy jó állagú, finom kenyér volt, hozzá a batyukból előkerült különböző kencék.
Nekem ezen az eseményen megint csak az elképzelésem erősödött meg, amit pár éve a Dankó udvarban is átéltem, és amiben régóta hiszek: a közös étkezésnél talán csak egy dolog hozza össze jobban az embereket, ez pedig a közös ételkészítés. Egy tál, benne liszt, víz, só, és néhány kéz, amelyik beletúr, jó társaság, közös cél – körülbelül ennyi kell hozzá. Meg persze egy kis türelem, amiből aznap épp egy ötévesnyi hiányzott nálunk. Nekünk persze könnyebb, mert mi már megettük a kenyerünk javát.
Fotók: Puszt Zsófia / Lehetőségek tere
