– Szép szó ez a ’lomtalanítás’ – mondta álmodozva Kosztolányi Dezső a Csiga Caféban a vele szemben ülő Karinthynak. – Mint a ’halfilé’ vagy a ’tollaslabda’.

Karinthy joggal tartott tőle, hogy barátja itt nem áll meg és továbbszövi ezt a gondolatkezdeményt, ezt a kis ártatlannak tetsző ötletpalántát, hogy az hatalmas ágas-bogas, szúró tüskékkel teli bokorrá, idővel pedig mérgeskígyóktól, gyilkos rovaroktól nyüzsgő dzsungellé terebélyesedjék. Ismerte már a barátját, ezért esze ágában sem volt biztatni, tudta jól, hogy Kosztolányi kérés nélkül is beleveti magát a szavak trópusi folyamába, nincs szüksége elismerő szavakra.

Barátjának fagyos hallgatása valóban nem kedvetlenítette el Kosztolányit.

– Mert nézd csak – mondta Kosztolányi, és egy nagy kört írt le a levegőbe, ami még akármi lehetett. A bizonytalan jövő éppúgy, mint szülőanyjának méhe, amelyből volt szerencséje e világra kióvakodni, és már ment is volna vissza, ha azok a galád orvosok hagyják. Karinthy rendületlenül hallgatott és a pillantása sem árult el érdeklődést.

– Nézd – mondta Kosztolányi, miközben elnyomta a cigarettát, kiitta a kávéját és újabbat rendelt. – A lomtalanítás nem csupán szép szó, de szép gesztus egyben. Mi, írók, nem szégyelljük a világ elé tárni titkainkat, mert betegesen magamutogatók vagyunk. A legkisebb bánatunkkal is azonnal az emberiség ítélőszékéhez fordulunk, tegyenek ők igazságot a mi kis semmi ügyünkben. Holott az emberek többsége némán tűri a nálunkénál sokkal súlyosabb bánatokat is. Nézd például az afrikai vagy indiai éhezőket, akik…

– A tárgyra – sürgette barátját Karinthy, mert úgy érezte, hogy Kosztolányi fecseg.

– Nos, a tárgyra, hogyne… Szóval ott tartottam, hogy én inkább az emberi titkolózást nevezném betegnek, és a mi kitárulkozásunkat egészségesnek.

– Mit akartál mondani a lomtalanításról? – mordult rá Karinthy, mert érezte, hogy megjelentek a dzsungelben az első mérges kígyók és egy hatalmas moszkitó közelít a feje felé.

– Nos azt, ha már ennyire kíváncsi vagy, hogy a lomtalanítás költővé teszi a szégyellős típusokat is. Mert miről is van szó? Rejtegetett titkainkat a világ elé tárjuk. Nemcsak szú rágta bútorainkat tesszük ki az utcára, melyeket eddig eldugtunk a világ elől, de a számláinkat is, amelyekből kiderül, hogy szegények vagyunk. Nevetve néztem például azt a szomszédasszonyt, aki a tavalyi lomtalanításkor kíváncsian olvasta, hogy mennyit költöttem italra, dohányra tíz évvel ezelőtt. Tíz éve – gyújtott rá Kosztolányi –, édes istenem, bárcsak annyiba kerülne ma is.

– Akkor az emberek többsége nem csupán szégyellős, de kórosan kíváncsi is – kortyolt bele Karinthy az Igmándi keserűbe.

– Jól látod, kedves cimborám, mint mindig – fújta ki nagy élvezettel a füstöt Kosztolányi. – De vajon elmondhatjuk-e, hogy a tudományos kíváncsiság, mely hatalmas felfedezésekre ösztönözte az emberiséget, a szomszédasszonyok kicsinyes irigykedéséből nőtte ki magát? Tudod, mire gondolok. Minden bérházban van egy ilyen boszorkány, aki mindenkinél jobban tudni véli, hogy a lakók közül kinek mennyi a keresete, mennyit költ és mire, a kiteregetett ruhák számából és állagából pedig pontosan megállapítja, hogy kinek megy jól, közepesen vagy rosszul a sora. Pletykafészeknek is nevezik őket, de én még ezt a szót is sajnálom rájuk. Ha létezik valami, ami engem nem érdekel, az az embertársaim vagyoni helyzete, és minden, ami ezzel függ össze. De létezhet az, hogy a kíváncsiág, mely Darwint fűtötte a fajok eredetével kapcsolatban és rábírta, hogy elhajózzon a Galapagoszra, ezeknek a pletykás vénasszonyoknak a meddő kíváncsiságából fakad?

– Az előbb még a lomtalanításnál tartottunk – figyelmeztette barátját Karinthy –, és gyanítom, hogy írtál is egy szonettet ezzel kapcsolatban.

– Ne várj túl sokat – próbált ezúttal szerény lenni Kosztolányi. – A szonett nem a lomtalanításról szól, épp csak eljátszom a szóval.

– Meglepsz – nevetett Karinthy.

– Jó, akkor fogalmazzunk így – fortyant fel Kosztolányi –, hogy megpróbáltam ebben a tökéletesen életidegen stílusban írni egy szonettet, amikor a vers arról szól, hogy írom a verset. Íródik. Ismerhetsz, mennyire utálom ezt a nyálasan gusztustalan, haszontalan szerencsétlenkedést, amit neveznék inkább maszturbálásnak, mintsem versírásnak, de nem bírtam magammal és ki kellett próbálnom. Ne lepődj meg, amikor a Halotti beszéd soraira ismersz. A nyolcadik sor után kifogytam az ötletekből és pofátlanul odacitáltam első nyelvi emlékünket, pontatlanul persze.

– Halljuk a szonettet – türelmetlenkedett Karinthy.

Kosztolányi érezte, hogy eljött az idő, amikor a dzsungel madarai éktelen lármája az éj közeledtét jelzik.

LOMSZONETT

lomtalanítani lusta vagyok
csak gyűlik egyre a puha lom
tudom jól, rossz rím az unalom
és sántítanak a hasonlatok

ha azt mondom, olyan a kalapom
kabát nélkül, amilyen a halott
hajában véletlenül hagyott
fésűnyom, amit oda belefon

a fésű foga, na itt leszünk bajban
ha nem jön valami tréfás rím
mert így mondták egykor hajdan

lássátok, mik vogymuk, feleim
ide már csak egy rímpár kéne
hogy azt mondhassam, uraim, vége

– Igazad van – mondta Karinthy –, ez maszturbálás, nem versírás. – És a kalapját meg a kabátját kereste. Szokatlanul hideg április volt.

Itt olvashatóak korábbi Borongók.

Fotók: Huszár Boglárka