Svapovetz ült a kihűlt kávéja mellett a Spolarich kávéházban, és valami vacak rímen törte a fejét. A kávé mellett egy száraz kiflivég hevert, a nagyját már megette, a kávéba mártogatva. Mindig így tett, amikor nem volt pénze, márpedig pénze sohasem volt. Valamiért mégis megtűrték ebben az előkelő kávéházban, talán mert a neve hasonlított valamelyest a kávéház tulajdonosának nevéhez. Persze olcsó rímnek ez sem lett volna elég.
A vers természetesen szerelmes vers akart lenni, bár Svapovetz abban sem volt biztos, hogy szereti-e igazán azt a boldogtalan asszonyt, akinek a férje vaskos szivarfüstben kártyázott a szomszéd asztalnál, és minden este másik bordélyházban vendégeskedett, jóllehet Svapovetz ezt is inkább csak sejtette. A szomszéd asztal kártyásai semmibe vették őt, még párbajra sem állt volna ki vele a megcsalt férj.
Svapovetz merészet gondolt, és a pincér tekintetét próbálta elkapni, de nem járt sok sikerrel. Ezek a fiatal sihederek, akiket a háború miatt megfogyatkozott férfiállomány idején kényszerből alkalmaztak, értetlenül bámultak, amikor az ember rendelni próbált. Márpedig Svapovetz rendelni akart egy pohár Gottschlig rumot. Máris, mondta a siheder, és eliramodott.
Svapovetz ettől a rumtól várt bátorságot, hogy valami rímmel kalapálja ki a bátortalan sorkezdeményeit. Olcsó Ady-utánzatokat tudott csak kikínlódni magából. „Párizsba tegnap bement az ősz, hang nélkül a Szent Mihályon”, írta le bátortalanul, de nem jött rím arra, hogy Mihályon. Fájjon? Tájon? Jó, de mi fájjon? A szíve egy nő után, aki magányos és boldogtalan.
Sajnos a nőt úgy hívták, hogy Veronika, amire nincs jó rím. Harmonika? Sír a szívem, mint egy lyukas harmonika? Na nem, ezt még Svapovetz is olcsónak találta. Veronika fejfájós volt, de nem csak a feje fájt, a dereka is, bár mindent a cseléd csinált, fájt a háta, a hasa, a lelke, a szíve legfőképp, ami valahol a lelke bal oldalán dobogott. Hallja, hallja, hogy dobog, mondta Svapovetznek, aki gyakran tapasztotta fülét Veronika vézna mellkasára boldogtalan és fájdalmas szeretkezéseik után.
Svapovetz összegyűrte a papírt, és egy másik versbe kezdett. „Elindulunk, az őszbe megyünk, vijjogunk, zokogunk, kergetőzünk, két erőtlenül verdeső szárnyú héja.” Na, ez megint túl adys lett, állapította meg. Közben a szomszéd asztalnál Veronika férje valami vaskos disznó viccet mesélt, de a nevetése erős köhögésbe fulladt. Fulladj meg, gondolta Svapovetz, és az illető, akit Schwartzfeld Lipótnak hívtak, tényleg majdnem megfulladt.
A sok kártyapartner Schwartzfeld hátát veregette, mintha valamit félrenyelt volna, de amit félrenyelt, az egy termetes tüdőrák volt, ami nem mozdult az ütögetésre. Veronika egy héttel karácsony előtt halt meg, amikor Svapovetz épp a nankingi mészárlásról szóló híreket olvasta az újságokban, mert az újság ingyen volt minden kávéházi vendég számára. Élve temettek el ártatlan embereket a japánok, olvasta Svapovetz, és nagyot sóhajtott. Szegény Veronikát legalább halva temették el.
Svapovetz letette az újságot, a maradék kifli végét belemártotta a hideg kávéba, és gondolkodni kezdett valami jó rímen arra, hogy „fülembe”. Ez lett volna annak a versnek a folytatása, amit első olvasásra túl adysnak vélt, de nem adta fel. A szomszéd asztalnál Schwartzfeld Lipót füle a szokásosnál is vörösebb lett egy köhögésroham közepén, és az asztalra dobta a kártyáit.
Ennek már a fele sem volt tréfa. A kávéházban mindig tartózkodott néhány unatkozó orvos is, odaintették hát a szomszéd asztalok egyikétől Thorma doktort, aki megmérte a fulladozó páciens érverését, és a fejét csóválta. Nem lesz ez így jó, mondta félhangosan, és a szemével intett az egyik pincérfiúnak, aki rumot hozott, miközben a mentőt is hívták. Másnap Schwartzfeldnek nem osztottak lapot, mert már nem ült a kártyaasztal mellett.
Svapovetz viszont ugyanúgy mártogatta a száraz kiflit a hideg kávéba, és még mindig valami rímen törte a fejét. Látott a körúton egy úrhölgyet, akinek a mellei olyan nagyok voltak, hogy alig tudta méltósággal cipelni őket. Szívesen segített volna a hölgynek, és kezeit a hatalmas mellek alá tette volna, de nem talált rímet arra, hogy mell. Veronikára gondolt kicsit, aztán a kórházban haldokló férjre, erre a baromra, de egyikükről sem jutott eszébe semmi.
Sejtette, hogy pár nap múlva megérkezik majd Schwartzfeld Lipót halálhíre a kávéházba. Páran majd kis fekete selyemszalagot tűznek a gallérjukra, rendelnek valami koszorút, kimennek a temetésre, és utána a kávéházban leisszák magukat.
Esetleg az is kiderül, hogy a házastársakat nem temették egymás mellé. Schwartzfeld Lipótné született Kintsch Veronika magányosan pihen a temető egyik sarkában, ahová Svapovetz is kitéved néha ittasan, és fájdalmas szeretkezéseikre gondolva töri egy rímen a fejét.
Svapovetz végül az elmeosztályon végzi. A sokadik kávéját rendeli ki rummal a Spolarichban, és szokás szerint hagyja kihűlni a kávét, kiszáradni a kiflit, ám ez már a hatodik kávéja, amit nem iszik meg, a hatodik száraz kiflije, amibe bele sem harap. Felborítja az egész asztalt, és azt ordítozza, hogy a kávé hideg, a kifli száraz, és vesszen a világ, éljen a kommunizmus. A mentők viszik el.
Az elmeosztályon egy vizit alkalmával a főorvos arcába köpi a kávé maradékát, amit a szájában melengetett, és fülsértő hangon felnevet, amikor boldog születésnapot kíván neki az egyik ápoló. Halálát minden bizonnyal heveny szívroham okozza, de arcáról nem tűnik el a boldog mosoly, hogy eszébe jutott a rím, amit egy életen át keresett.
Nyitókép: Magányos férfi, kártya, magányos asszony, 1930 – Fotó: Kempfner Zsófia / Fortepan
