Építészi álmokból – más értékelés szerint, rémálmokból – van elég Budapesten. Józsefvárosban mindjárt említhetünk kettőt is. Ilyen volt a Szigony körút terve, ami kettévágta volna a kerületet:
A 70-es években a Pollack Mihály térre is álmodtak egy irodatornyot:
Ezek szerencsére nem valósultak meg, ahogy a legújabbkori rémálom, a Palotanegyedet túlépítő egyetemi kampusz terve sem:
Pár napja Zubreczki Dávid tett ki Facebook-posztot egy elképesztő elgondolásról. Szintén a 60-as, 70-es évek modernista elképzelése az akkor már Ybl-díjas Callmeyer Ferenc 1967-es terve, egy brutalista toronyház a Blaja Lujza tér közepén.
Erről már szinte meg is feledkezett a világ – Callmeyert igazán a hagymánytisztelő, tájba búvó badacsonyi épületeiről ismerik –, ha a Walter Rózsi villa (a Magyar Építészeti Múzeum állandó kiállítóhelye) brutalista építészeti kiállításán (Breuer, Goldfinger és más magyarok) fel nem bukkan egy kép róla.
A brutalizmus nem ormótlanságot jelent (van ilyen vélemény is), hanem a nyersbeton (a francia béton brut) erőteljes használatát. A brutalista építészet Angliából indult, és 1950 és 1970 között volt viszonylag népszerű. Budapesten kifejezetten szép példája a brutalizmusnak Mónus János Okisz-székháza a Thököly úton, aminek nyersbeton külseje kellemes, teraszos, a kertbe illő elrendezéssel párosul. Szintén brutalistának mondják a Duna-parti volt Duna Intercontinental (ma Mariott) szálló hatalmas hátsó betonfalát (Finta József terve), ami az Apáczai Csere János utca egyik oldalát foglalja el, és az újpalotai lakótelep égbe nyúló lakótornyát a központban, aminek a felső része víztorony.
Józsefvárosban a Baross utca 61. alatti volt MSZMP-pártház számít brutalistának, ami most épül át zsidó kulturális központtá. Itt nem a nyersbeton dominál, inkább az épület szoborszerű tömegkialakítása, a szerkezeti elemek láthatósága, a dísztelenség mutatják a stílus jegyeit.
Callmeyer hatalmas tornya is a brutalista építészet jegyében született. Ez egy borzasztóan magas, legalább 35 emeletes, egy jellegzetes nyersbeton tengely köré szervezett, egyébként – ha nem itt lenne – érdekes elrendezésű épület, aminek az alsó szintjei a régi utcakép magasságához igazodnak, valószínűleg áruház lett volna benne. Ez az áruházi rész, amennyire a kép alapján megállapítható, elért volna a körút vonaláig, és talán az új Corvin áruház lehetett volna (a rajzon határozatlan szövegű, de Corvinnak is olvasható neoncégér magasodik az áruházi szint sarkán). A komplexum akár az egész ma ismert Blaha Lujza teret elfoglalta volna, amivel a régi Corvin áruház sorsát is megpecsételte volna. A terv erénye az önálló építészeti gondolat, Callmeyer háza nem hasonlít igazán a világ egyik híres brutalista épületére sem.
De hogy került a csizma az asztalra, a történelmi térre, a pár éve lebontott Nemzeti Színház helyére egy ilyen épület?
Már a XX. század elejétől születtek felhőkarcoló tervek Budapestre, sőt épült is néhány magasépület: ilyen volt a Fiumei úti OTI-székház, aminek a háborúban elpusztult a toronyrésze.
Még a Vajda Péter utca végén az 1954-es Ganz-MÁVAG irodaház is ide számítható, a hatvanas-hetvenes években pedig sorra épültek magasházak (pl. Hungarotex-székház a Kossuth Lajos utcában, OTP-toronyház a Krisztina körúton). Neves építészek, mint Heim Ernő kardoskodott amellett, hogy a történeti városrészben is lehessenek magas épületek ott, ahol városépítészeti szerepük indokolja. Ebbe a trendbe illeszkedett Callmeyer házterve is, vagyis inkább csak koncepcióterve, mert nem lett belőle semmi. Még azt sem tudjuk, hogy az építész stílusgyakorlatnak vagy egy városépítészeti vitában érvnek szánta, bemutatva, hogy egy fejlődő (világ)város belenyúlhat a történelmi városszövetbe, és új építészeti történetet is írhat.
Érdekesség: Callmeyer egyetlen megvalósult józsefvárosi munkája éppen annak a Rókus-kápolnának a teljes felújítása volt 1958-ban, ami mögé majd tíz évvel később a toronyházat képzelte.
Zubreczky Dávid valószínűleg a többség véleményét fogalmazta meg, amikor azt írta,
„talán senki nem bánja, hogy nem épült felhőkarcoló a Blaha Lujza térre”.
De vele sem ért egyet mindenki. Az egyik hozzászóló azt írta: „Lehet, hogy ezzel sokak ízlése ellen leszek, de pont az ilyen dolgok hiányoznak a városból. Nem a több száz méteres felhőkarcolók, hanem az ilyen 100–200 méter közöttiek. […] Nemrégiben jártam Pozsonyban, olyan szépen megvannak ezek a magas, de elegáns épületek a történelmi városképpel együtt. Úgy érzem, elhalad mellettünk a világ, és nem akarunk modernizálódni.” Egy másik szerint: „De, én például bánom [hogy nem épült felhőkarcoló a Blaha Lujza térre – a szerk.]. Kb. egyetlen, ami jó dolog történt Budapesten az elmúlt egy-két évtizedben, a MOL-torony. […] Még sok hasonló kéne, és akkor elhinném, hogy Budapest is megérkezett a 21. századba.”
A képet és a bejegyzést a Józsefváros képekben nosztalgia csoport osztotta meg, ami közösségi gyűjtőhelye a kerület képes emlékeinek. Ez egy igen aktív csoport több mint 19 ezer taggal, s gyakran vannak izgalmas képeik, és hozzá izgalmas, de legalábbis személyes történeteik.
