Tessék, Bécs. Nem voltam itt, mennyi?, húsz éve. A szomszédban. A monarchia utcái félálomban visznek a Hauptbahnhofról a Belvedere felé. Reggel még a Keletiben szálltunk fel, a szag és a mocsok elől a vonatra menekültünk, a bécsi főpályaudvaron megrendülünk, hogy még enni is lehet. Asztalnál. Nevetséges ez a megrendülés.
Könnyű a gyaloglás, kettőkor még nem izzadunk az árnyékban, és azzal áltatom magam, hogy nem lesz súlyos a harmincöt fok. Eszembe jut, hogy évtizedekkel ezelőtt zuhogott. Sűrű eső borította a körutakat, álltam az utcán, vártam, hogy az autók a ruhámra csapják a vizet. Mindegyik külön-külön, legalább a csípőmig, ahogy megszoktam. Nyugat-szag terjengett a levegőben, az a más, a német–osztrák fajta, ami otthon soha. Az út szélén álltam ebben a szagban, és semmi sem történt. Összeakadtak az érzékeim, nem tudtam mit kezdeni a sűrű esővel és az esernyő alatt szinte száraz nadrággal. Bár volt Haribo is meg Billa, azokat értettem. Te hülye vagy, ezek az utak. Sima, nem látod? Ezért nem csap föl, fejtette meg a barátnőm akkor, és ez igazán logikusnak és túl egyszerűnek tűnt.
Idegesít, hogy éppen erre emlékszem. A száraz nadrágszáramra. Egy másik alkalommal advent volt, a lábujjam lefagyott a Mariahilferen, bár a Palmers fehérneműk még télen is jól mutattak a szinte meztelen babákon. Bárcsak lehetne nekem is olyan fehérneműm. Hát nem elegáns? Nem ez a nyúlós pamut. Erre vágytam meg egy forró kakaóra. A fények melegen vettek körül, anyám azt ígérte, ebédelünk, és nem kell bemenni a Stephansdomba, ha nem akarok.
Fél óra gyaloglás után az árkádok alatt egy vendéglő piros-fehér kockás terítői mellé ülünk fáradtan. Pocakos pincér érkezik, angolul kérdezem, németül válaszol. Rám néz, és azt mondja, „maga, magával én már beszéltem németül!”. Mit csináljak, szusszanok, és előveszem a húsz éve leporolatlan németem. Egészen flott – mondaná húsz éve a nagyanyám, vagy legalább szódával mindenképp elmegy, mondom én. Istenuccse, remekül rendelek Schnitzelt. Büszke vagyok magamra vagy a belőlem előbukó, váratlan szavakra. Mint a biciklizés, ezt mondták az általánosban mindenre, amit csak egyszer kell megtanulni. Persze, remek, kár, hogy semmi sem olyan, mint a biciklizés, még maga a biciklizés sem, ott is simán nekivezeted a kormányt a fának úgy húsz év kihagyás után. Ez most mázli. Vagy olyan, mint a memoriter. Rátoltad a hard drive-ra, és egy része még ott van. Darabokban. Erzsi néninek és Anikó néninek köszönhetem az egészet. Ők beszélnek belőlem, mint egy hasbeszélő szörnyből, de jól csinálják. Nincs youtube-bukéjuk, de a szerkezet, az prímán össze van rakva.
Erzsi néni a zsámbéki konyhaasztalánál várt minden héten vagy kétszer még általános iskolás koromban. Akkoriban még volt kilátása a Zsámbéki-medencére, jó messzire, mára a háza és az ablaka elé építettek egy egészen rémületes CBA-t. A CBA nem a kilátást, a napot is elveszi, de hát nézze azt, ha akarja, biztos így gondolták. Ő munka után megsütötte a családnak a lapcsánkát, mire az iskolából odaértem, már csak nekem maradt. Elém tolta, egyél már egy kicsit, bár végre hízol, nagyon jól áll!, állította (nem állt jól), elszívott egy cigarettát, és a lapcsánkám alatt összerakott egy kézzel írott kis tesztet a múlt óra anyagából. Azt fejtegette a viaszkosvászon terítője felett a kötött mellényében, hogy a kifejezések nagyon fontosak. Das ist ein heikles Thema, nem mondhatjuk másképp, der Teufel soll dich holen (ezt lehet, hogy nem említette) és a többi, nem használhatunk egyes szavak helyett más szavakat bizonyos helyzetekben, mert ugye magyarul sem mondunk olyat, hogy mit csinálsz már itt, te részeg sertés? Értem-e? Bólintottam, pedig nekem tetszett a részeg sertés. Elbűvölt valahogy. Erzsi néni a haját bodorította és a lelkemre kötötte, hogy ha útmutatást kérek, feltétlenül azt a szófordulatot használjam, hogy „Wo befindet sich… die Haltestelle”, vagy ilyesmi. Vagyis hogy „hol található”? Mert a hol van? – az valójában nagyon rosszul veszi ki magát. Nem elegáns, nem németes, kuka. Sosem értettem ezeket az udvarias kifejezéseket, szörnyű túlzás egytől egyig, de ahogy felállok a kockás terítős asztaltól, kis híján kicsúszik a számon, hogy Wo befindet sich die Toilette. Végül kétségbeesetten nézek csak, mire a pincér odaveti, hogy „gerade aus”. Anikó néni azt vallotta, hogy nyelvtan, memoriter, szódolgozat. Anikó néninek is igaza volt, de bárcsak ne létezne a világon melléknévragozás. Ezt mindig is tiszta szívből kívántam, most is. Hogyan lehet eleve az idegen nyelvekben ennyi nem? Melyik tárgy nő, melyik férfi, melyik semleges? Mi az értelme ennek a mi szempontunkból, ahol minden nem nélküli, hogy is lehetne neme az asztalnak egyébként is? Semmi, semmi értelme, erre jutottam az általánosban.
A Schniztel-mánia, az is furcsa, faksznizunk itt a rántott hússal, de a kíséretem ragaszkodik hozzá. A számba veszem a falatot, aminél anyám egyébként jobbat csinál, de ez is elmegy, és arra gondolok, milyen lenne itt élni? Falhatnám a Kartoffelsalatot meg a Strudelt, hát, az nem egy akkora wasisdas. Nem csapna fel az eső ősszel a nadrágomra, és egy idő múlva már valóban flottul beszélnék. Biztos vehetnék magamnak egy bugyit a Palmersben, bár sajnos ez már nem érdekel, és nem volna muszáj megnéznem a Stephansdomot, ami meg már érdekel. Kábé három óra volna a Keleti, rossz vágányokkal valamivel több, és befalhatnám az ételt Bécsben, a Keletiben nem kellene hozzányúlnom egyetlen fornettis zacskóhoz sem.
Fizetek, lendül a kezem, és a hasbeszélő beindul. A nénik beszélnek, „Ich würde gerne zahlen”, jézusmária. „Szívesen fizetnék.” Hogy lehet ezt így eludvariaskodni? Egyáltalán nem fizetnék szívesen, csak megteszem, mert muszáj. A Fornetti pultjánál csak odavágnák elém a zacskót, leraknám a pénzt, a nő elvenné és mérgesen morogna. Ez nekem igazán sokkal természetesebb volna. Abban a gyönyörűséges épületben, amit szétvet az ismerős mocsok.
Bendl Vera
Fotó: Pixabay
