A napokban azon kaptam magam, hogy jobban érzem magam ebben az országban.
Pont most.
Ezt meg ki gondolta volna?
A szuverenitásvédelmi, „átláthatósági” törvény tervezete jelent meg éppen, szinte minden veszni látszott, az összes poszt, az összes műsor, az összes üzenet arról szólt, hogy nincsen már szabadság, nincsen már haza. Még erősebb félelem és rettegés uralkodott, mint addig, a lehetőségek még inkább szűkültek, a lejtőn bucskáztunk lefelé, világosan látszott. És mégis, egyik délelőtt, amikor teljesen szokásosan ültem a számítógép előtt, végső kétségbeesésben keresgéltem a szavakat valamihez, egy létfontosságú szöveghez persze, mint általában, és nem találtam semmit, egyetlen rendes szót sem éppen, és kibámultam a szemben lévő parkra, egyszer csak sóhajtottam egyet,
kiszakadt a levegő,
és azon kaptam magam hirtelen, hogy más érzés lélegezni, mint néhány nappal azelőtt, nem nyom annyira a fejem, kevésbé szorít a mellkasom, és igazából – valami elmúlt. Nincs az a nyomás, az a fullasztás, ami már legalább tíz éve nem enged, és most mintha elillant volna. Nem tudtam megmagyarázni, nem is akarom annyira most sem, bár elméleteket fel lehet állítani, de egyszer csak az az érzésem lett, hogy nem vagyok már kizárva úgy – hogy is mondjam nem annyira patetikusan, de hát úgy nem tudom –, szóval nem vagyok kizárva a magyar nemzetből.
Merthogy eddig ki voltam.
Meztelen csigába se’
Ezer éve úgy érzem, hogy ebben az országban engem meztelen csigába sem vesznek. Nem hogy nem számít, mit mondok – bár ebben a tekintetben nem tartok igényt ismertségre –, de a szavazatom is annyira érdekes, mint egy meztelen csigáé. A teljesen lényegtelen, nem létező kategória. Meg sem próbálják megnyerni, szóba sem állnak velem, annyira sem, hogy vitatkozzunk, annyira sem, hogy elmondják, miért nincs igazam.
Arra van csak esélyem, hogy
megtudjam, miért vagyok ellenség.
Azok, akik kormányon vannak, a zöld fűnél is kevesebbre tartanak, és nem tekintenek rám úgy, mintha lenne helyem a földgolyónak ezen a tájékán, ahol történetesen születtem úgy mellesleg, meg az anyám meg az apám is született, és ahol az anyanyelvemet beszélik – csacskaságok, igazán, cseppet sem számítanak, hiszen nem felelek meg egy mások által meghatározott „magyarság” sztenderdnek, nem úgy vagyok „keresztény”, nem úgy vagyok „családbarát”, nem azt gondolom az ország sorsáról, mint ők, világos, hogy másképp értem a szavakat, amiket használnak, ez réges-régen kiderült. Igazából persze elvették és kisajátították a legjobb szavakat, mondjuk azt, hogy „haza”, hogy egy jelentéktelennek tűnő példát említsek, és hosszú éveken keresztül sikerült úgy leuralniuk a közbeszédet, a közhangulatot, hogy valahol én is elhittem, mi is elhittük, hogy „nem vagyunk egészen magyarok”, „nem férünk bele ebbe az országba”.
Mintha az egész világ elsötétült volna
Ebben a belső nyomorban és fásultságban a generációm egy része külföldre ment, vitték magukkal a csillogó tehetségüket, talán például azért, mert az ő tehetségükkel sem törődtek odafent, könnyedén kidobták az ablakon, végül is, kinek kell, hogy a kutatók, fejlesztők, tudósok itthon hozzanak létre bármi innovatívat? Kinek van erre szüksége? Nyilván senkinek, üljön a laborban máshol, fejlessze a gyógyszert, az ipart máshol, leginkább pedig, gondolkozzon csak máshol. Azt az egyet itt ne próbálja meg.
Sokan megfogalmazták már az érzést, hogy elvették tőlünk a hazánkat, és elérték, hogy belsővé váljon ez a meggyőződés, hogy „nem is vagyok, magyar”, „nem úgy vagyok magyar”. Én legalábbis teljesen kívülállónak éreztem magam, mute-olva ismételgettem, hogy nem értitek, az én országom is, nem értitek? És nem hallatszott a tátogásom, mintha a mesebeli Áttentő Redáz a Berzsián és Didekiben felvette volna a kalapját, és az egész világ elsötétült volna.
Az ő szavuk is csak egy szó
Most meg, amikor a szabad sajtó teljes ellehetetlenítése válik reális lehetőséggé, amikor lassan már civilek konyhájába lehet betörni, a nagy mélázásban arra ébredek, hogy Áttentő Redázról leráncigálták a kalapot: nincs akkora hatalma a sötétségének.
Nem szorít a kirekesztettség, mert hirtelenjében az az érzésem támadt, még ha talán tévesen is, vagy esetleg időlegesen, hogy nincs monolit narratíva, nincs bűvölet, nincs igazi kirekesztés, tökre magyar vagyok, ahogy magyarok a barátaim, magyar mindenki, aki annak vallja magát, magyar a kormánypárti meg a nem kormánypárti, és valójában már senki, de senki nem hiszi el, hogy odafönt megmondhatják a tutit arról, hogy ki tartozhat ide és ki nem.
Hatástalanná vált a varázsige,
Cipolla megbénult, készpassz, valami történt (Tisza Párt, kegyelmi botrány, civil tiltakozás stb.), de most már ez megint az én országom, bármit piszmognak, kevernek odafent. Az ő szavuk csak egy szó. Hogy is lehetett másképp ilyen sokáig?
Persze lehet, hogy sikerül ismét még mélyebbre nyomni mindenki fejét és fokozni az elnyomást, hogy megint úgy érzem majd, megfulladok, valójában minden jel erre mutat, ebbe az irányba tart, de most mégsem félek. Egyelőre lélegzem.
Gyűlölködjön az, akinek arra van ideje. Nekem egyszerűen nincsen. Mérges, az néha vagyok. A társadalmi szolidaritást ilyen szinten módszeresen szétverni persze hogy bűn. Titokban azt is hiszem, hogy egy haldokló ágya mellett mindannyian kinyújtanánk már a kezünket, mindegy, milyen klubba tartozunk, és egy gyereknek adnánk enni, akárhonnan jön. Persze tévedhetek. Ezzel együtt a gyűlölet luxusával már nem szeretnék élni.
Egyszerűen úgy érzem, hogy – ha mesében mondhatom – Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon még nagyon győzköd mindenkit, de már egyszerűen nem félünk a pomogácsoktól. Világos lett, hogy nincsenek, soha nem is voltak. Nemcsak nekem, nemcsak a kis buborékomnak, hanem más buborékoknak is. Nehéz helyzet ez, nem kockázatmentes senkinek sem, de legalább új. Megint miénk lehet a Négyszögletű Kerek Erdő.
Nyitókép: Mile Máté
