Egy helytörténeti múzeumként funkcionáló intézmény kihívások tömkelegével néz szembe, vállalt feladata nem csekély: egyszerre legyen a múlt tárgyi emlékeinek gondos (ki)válogatója, vigyázója, és legyen innovatív, interaktív, mai, a legkisebbektől a legidősebbekig szólítsa meg az összes korosztályt. Megalakulása óta a Józsefvárosi Múzeum igyekszik ezekhez a kritériumokhoz igazodni, kihasználni a kerületben rejlő potenciált és a hely adottságait. A meglévő gyűjteményt látva – jóllehet bőven akadhat még bemutatásra érdemes tárgy, izgalmasabbnál izgalmasabb kincsek, családtörténetek – egy városrész krónikája bontakozik ki érthető tálalásban, elrendezésben.

Június 21-én a kultúra megszállottjai még be sem tették a lábukat az intézménybe, már egy jó adag kulturális élmény okozott meglepetést a körúton: Szomora Zsolt és zenekara muzsikált. Mint azt az este hatkor kezdődő tárlatvezetésen megtudhattuk, Szomora nagyapja a valamikor a kerületben élt Farkas Gyula hegedűművész, a Rajkó Zenekar alapítója volt. És hát a tárlatvezetés. A Rácz Judit történész-muzeológus vezette tárlaton – Józsefvárosi életutak: gyári munkástól az egyetemi professzorig – a kerületben élt, dolgozott híres lakókról hallhattunk jobbnál jobb történeteket. Bepillantást nyerhettünk abba, milyen módszerekkel dolgozik egy múzeum, és hogy nem elég nyitott szemmel járni lépten-nyomon, a szakmai tudás, a felkészültség, jó adag szerencse, véletlen is kell ahhoz, hogy páratlan tárgyak, történetmorzsák gazdagíthassanak egy gyűjteményt.

Például Horváth Jancsi zenész dokumentumaihoz is különleges módon jutottak hozzá: különböző tárgyakat mutattak be a múzeumban, s egy hölgy azzal fordult hozzájuk, hogy van egy Thék bútora, amit szívesen odaadna. A munkatársak kimentek hozzá, s a bontás előtt álló házból a szekrényen kívül elhoztak többek között egy bőröndöt is, benne fotókkal, iratokkal. Ennek tartalmából szép lassan összeállt egy életút, Horváth Jancsi pályája. Említést érdemel, hogy Horváth Jancsi szerepelt filmekben, például a Viki vagy a Borcsa Amerikában címűekben. Játékát többször közvetítette a Magyar Rádió, sajnos ezek a felvételek nem maradtak meg.

A XV–XVI. században hazánkba beköltöző cigányok többsége nem zenélésből élt, csak a XVIII. századtól kapcsolódtak be nagyobb számban a zeneszolgáltatásba. A cigányzenekar nem cigány népzenét játszott, repertoárját az adott nép zenei stílusához igazította, ennek köszönhetően máshogyan játszik egy spanyol, és máshogyan egy magyar cigányzenész. A korai időszakban verbunkost, majd magyar nótát adtak elő. A húszas évekre megjelent a nagy konkurencia, az amerikai jazz bandek, emiatt a cigányzenészeknek egyre kevesebb munkájuk volt. 1937-ben a fővárosban 1500 cigányzenészt tartottak számon, ennek az egyharmada játszott aktívan, vidéken a helyzet rosszabb volt. Többen jelentek meg köztük az átlépők, azaz a magukat más zenei stílusokban kipróbálók. A nagy érvágást a rendszerváltás okozta: egyre kevesebb helyen léphettek fel. Manapság vannak próbálkozások, kezdeményezések a hagyomány felélesztésére.

Erról is beszélt lapunknak Puka Károly prímás nemrég:

A Józsefek – templomok és szubjektív élmények a kulisszák mögül című tárlaton Nagy Gergely történész-muzeológus segítségével a nevek, elnevezések közt kalandozhattunk. A kerület hivatalosan 1777-től viseli a Józsefváros nevet. Megannyi találgatás övezte, vajon az uralkodó vagy egy szent után nevezték-e el. Fennmaradt 1934-ből egy jegyzőkönyv: arról diskuráltak a politikusok, hogy a XI. kerületet szeretnék Szentimrevárosnak elnevezni. Felvetődött, ugyan milyen jogon? A jegyzőkönyvből tudható, többen azzal a példával álltak elő, hogy Terézváros és Józsefváros is egy-egy uralkodóról kapta a nevét. Józsefváros elnevezése után 13 évvel későbbi információ, hogy tilos máshogyan nevet adni egy városrésznek, mint ahogyan Lipótvárost vagy Terézvárost elnevezték, tehát az uralkodóról. Nagy Gergely arra jutott, hogy minden uralkodócsaládban, főleg ha katolikus dinasztiáról van szó, a születendő gyermek valamilyen szentről kapta a nevét. Mária Terézia Avilai Szent Terézről, hiszen hivatalosan ő volt a védőszentje, II. Józsefnek pedig Szent József. Az, hogy a plébániát, az egyházkerületet kérték, hogy Szent József névvel illethessék, gesztus volt az uralkodó felé. Ezek után teljesen mindegy, hogy Szent Józsefről vagy II. Józsefről kapta-e a nevét Józsefváros.

A programon készíthettünk matricát a múzeum egy-egy kiállítási témájának bevonásával, s hűtőmágnest józsefvárosi fotókból. Az emblematikus „banyatank”-matrica sajátságos történetre vezethető vissza. Egy helytörténeti múzeumhoz szükséges némi tárgy, ugye, a gyűjtemény egy része a kerületben élők önzetlen adakozásából került be, azonban a másik része lomtalanításokból, nagy kutatómunka eredményeként állhatott össze. Ehhez jól jött egy megfelelő segédeszköz,

majd lett a nekik tervezett matrica emblémája ez a nagyon hasznos, jól funkcionáló eszköz.

Akik bírták szuflával, este 10-től 11-ig Dombovári Márton történész-muzeológus tárlatvezetésén (A Palotanegyedről másképp – kereskedők, gyárosok, áruházak) bővíthették a tudásokat, s akiknek még mindig nem volt elég, azok éjféltől hajnali egyig A „Józsefváros-univerzum” titkai tárlatvezetését Perjéssy-Révész Antónia művészettörténész-muzeológussal járhatták végig.

Nagyon jó hangulatban telt az éjszaka, hatalmas volt az érdeklődés mind a tárlatok, mind a workshopok iránt, az esemény egészen hajnali kettőig eltartott, mondta Tamás István, a Józsefvárosi Múzeum igazgatója. Számításaik szerint valamivel több mint 300 fő vett részt rajta. A múzeum életében ez volt az első Múzeumok Éjszakája, bíznak benne, hogy jövőre újra, ugyanitt megrendezhetik a programot.

Fotók: Telenkó Zsombor / Józsefvárosi Önkormányzat