„Józsefváros története legalább 50 évvel az 1777-es alapítás előtt kezdődött”, mondja Révész-Bálint Angelika. Történészként az Imagine Budapest sétavezetője is, gyakran hoz Józsefvárosba csoportokat. A kerület történetét tekintettük át vele, azokat a csomópontokat kerestük, amikor a népességben történtek jelentős változások, akár nemzetiségi összetételben, akár munkamegosztásban.
A történész néhány jelentős szakaszt jelölt ki az idővonalon: a XVIII. századi kezdeteket, az 1850−60-as években induló fejlődést, az 1870−80-as évek nagyvárosi robbanását a második világháborús deportálásokig, az 1950-es deportálások éveit, az 1970−80-as évek szanálásait és betelepítéseit.
Józsefváros születése
A legkevesebbet a kezdeti időkről tudunk. Az oszmán hódoltság elleni háborúk és az azokat követő járványok hatalmas magyarországi emberáldozattal jártak. Az 1710-es pestisjárvány után építik meg Szent Rókus kápolnáját, ahol imával kérhetnek védelmet a szenttől, mert Pest környéke elnéptelenedett. Csak az 1700-as évek közepére kezd újra benépesülni, mondja Révész-Bálint Angelika, de a városfalon kívül élők életében az igazi nagy változást az hozza, amikor a téglaégetők, majorságok, birtokok helyén házhelyeket és utcavonalakat jelölnek ki.
A kerepesi és az üllői országút (ma Rákóczi és Üllői út) között az egyik legrégibb utca a Batthyány család birtokától a téglaégetőkhöz vezető mai Bródy Sándor utca volt. A Batthyányak palotáját az állam veszi meg az 1830-as években, ma a Nemzeti Múzeum áll a helyén.
Már a XVIII. században sem csak paraszti munkából éltek itt az emberek, téglát égettek, ipart folytattak sokan, de állatorvosi klinika is volt a Baromorvos (ma Rökk Szilárd) utcában.
Az első utcák egyike a Stáció (ma Baross) utca is, ezen jártak ki húsvétkor a Kálvária téri keresztúthoz. Révész-Bálint Angelika felidéz egy elfeledett történetet: a kálvária kápolnáját II. József bezáratja az 1780-as években, elveszi a kegytárgyakat, a stációk is eltűnnek. A józsefvárosi, már akkor is multikulturális német, magyar és szláv nyelvű lakosság azonban nem tartja be a király rendeletét, a stációk megjelennek a Stáció utca házainak falán, különféle nyelveken tartanak szertartásokat és járják a keresztutat. Ez az 1838-as nagy árvízig így is maradt, akkor elmosta a víz a régi vályogházakat.
A Kálvária téri barlangszerű kis kápolna ma az Epreskertben van, Stróbl Alajos vette meg, mert útjában állt a XIX. század végi városépítésnek.
A szláv gyűjtőfogalom – szlovákok mellett szerbek és horvátok is éltek itt, mondja a történész. A tarka nemzetiségi összetétel egész Pestre igaz, akkoriban azonban a legtöbb szlovák Józsefvárosban élt, a szlovák templom is itt épül meg később. A nagy szlovák betelepülés ideje a XIX. század második fele, amikor nagyra nőtt a kereslet építőmunkások, kubikusok iránt, míg a Felvidéken hanyatlik a kézművesipar.
Megtorlásból fejlődés
Érdemes egy pillantást vetni arra, hogyan alakult Józsefváros népessége. Alapításakor mintegy 3200 lakója van, ami jó 30 év alatt duplázódik meg, de 1850-ben már 17,5 ezren, 1870-ben 42 ezren, 1900 és 1945 között 160 ezren élnek itt, még 1970-ben is 140 ezren, onnantól csökken a népesség a mai 70 ezerre.
Az 1850-es években meginduló fejlődést a Mágnásfertály (Palotanegyed) kialakulása alapozza meg. Két tényezőt emel ki Révész-Bálint Angelika: a Nemzeti Múzeum felépítését, ami a nemzeti kultúra temploma, majd Festetics György elhatározását, hogy ide palotákat kell építeni, amit a nemzeti érzelem is fűt, hogy ne minden Bécsben legyen. Eleinte a főrendiház a Nemzeti Múzeumban ülésezett, később költözött át az új képviselőházba (ma Olasz Intézet).
Ez bevonzotta az arisztokráciát, a képviselőket, és a skriblereket, az újságírókat is, akik a Múzeumkertből lesték, ki lép ki a képviselőházból. Nem mindenki él itt, de jelenlétük meghatározza az utca képét. Az urakkal jött a szintén soknyelvű személyzet is, és ez idevonzott egy sor szolgáltatást is. A paloták később bérpalotákkal bővülnek, amiben már tehetősebb bérlők is élnek. A palotaépítés az 1900-as évek elejéig elhúzódik, akkor épül fel a Zichy-palota a Lőrinc pap téren.
A 48-as forradalom utáni évek olyanok voltak, mint az 56 utáni évek. Politikai rendőrség figyeli meg az embereket, sokan börtönben ülnek, kivégzések zajlanak még Józsefvárosban is, a mai Rákóczi úton volt a kivégzőhely. Ugyanakkor a gazdaság éppen ebben az időben kezd felfutni, megalakul a tőzsde, bankok nyílnak, épül a vasút, Józsefvárosban van a főpályaudvar. A mostani Teleki tér melletti nagy piactér is a vasúti szállítással válik kiemelten fontossá, mellette kialakult a fuvarosok és bérkocsisok negyede.
A zsidóság is az 50-es években kezd itt helyet találni magának, amit az 1840-es törvény alapoz meg, ami lehetővé teszi a szabad lakhelyválasztást és vállalkozást – a szabad királyi városokban addig nem telepedhettek le.
Pest kezd a lehetőségek városa lenni, ami sok képzett idegent, főleg németeket vonz ide. Elindul a malomipar és a gépipar, Ganz Ábrahám acélkereket gyárt, Kauser Jakab a bronzöntés mestere. Kauserék üzeme még a paloták szomszédságában van a mai Mária utcában, de itt van Stühmer csokigyára is. Szakmunkások is érkeznek az új gyárakba, ők is németek főleg, mert sem a szlovák, sem a magyar munkaerő nem képzett eléggé.
Világváros és pusztulás
1873-ban jön létre az egyesült Budapest, Józsefváros innentől Budapest kerülete, és elképesztő urbanizáció veszi kezdetét, ami az 1900-as évek elején tetőzik. Józsefváros egyetemi és klinikai központtá válik, orvosokkal, tanárokkal, professzorokkal, írókkal és művészekkel bővül a józsefvárosi népesség.
Révész-Bálint Angelika egy érdekességre hívja fel a figyelmet: 1883-tól csak állami diplomával lehet tanítani, ez vonatkozik a gimnáziumokat fenntartó szerzetesrendekre is. A novíciusoknak be kell iratkozniuk az egyetemre, egyházi kollégiumok és rendházak jönnek Józsefvárosba, a ciszterci Bernardium és a premontrei Norbertinum a Horánszky utcába költözik. Rövidesen olyan erőssé válik az egyházi jelenlét, hogy Józsefvárosnak ezt a részét kezdik Kis Vatikánnak nevezni.
De a Rabbiképző is itt nyílik meg, és az ortodox-neológ vita is eldől a XIX. század végére az asszimilációban érdekelt neológ zsidóság javára. A legtöbb zsidó (a szegényebbek) a Teleki tér környékén él, a közösséget 5-6 nagy zsinagóga és vagy 50 stiebel, lakászsinagóga szolgálja ki.
Az asszimiláció a német és szláv ajkú lakosságot is érinti. A világvárosi Budapesten a származás nem számít igazán, a nevüket magyarosítják, miközben otthon még az anyanyelvet használják.
Ennek a hosszú és népes időszaknak, ami még az első világháború után is sokáig eltart, a vesztes második háború vet teljesen véget, de a zsidóság jogfosztása már 1920-ban kezdetét veszi a numerus clausus törvénnyel.
1945 után teljesen átalakul a népesség összetétele. Az urak eltűnnek, a megmaradt zsidó kereskedők, vállalkozók jogfosztását a kommunisták fejezik be.
Kádár-kor és azután
A történész szerint a következő nagy lakosságátrendezés Józsefvárosban a 70-es évek szanálásaival vette kezdetét. A leromlott lakásokban élőket szétszórták lakótelepekre, az újonnan épült Baross utcai lakótelepre pedig főleg Kelet-Magyarországról hoztak embereket, köztük sok romát is, mert a népgazdaságnak kellett a munkáskéz. A kádári szocializmusban másodlagos szempont, hogy ki cigány, ki magyar, csak dolgozzon (azért az előítéletek meg nem szűntek). Ám ezek a tervezett társadalommozgatási programok sehol nem váltak be, erre már akkor figyelmeztettek a szociológusok.
A józsefvárosi közösségek szétbombázásával és a betelepítéssel máig ható negatív társadalmi folyamat indult be. Soha nem valósult meg a teljes foglalkoztatottság (a rendszerváltás után aztán képzetlenek tömegei vesztették el az állásukat), a szegénység nem szűnt meg, megjelent a bűnözés és a prostitúció.
Ez is megszűnőben van, az utóbbi években kezd újra közösséggé formálódni Józsefváros, mára pedig végképp multikulti lett – kínaiak, pakisztániak, afrikaiak és még számos nemzet lakja. A szegénység ma is nagy gond, miközben elindult a dzsentrifikáció is: a tehetősebbek itt vásárolnak ingatlant a szegényebbektől, vagy újat, mert ők még képesek megfizetni.
Nyitókép: Karancsi-Albert Rudolf
