Szentkirályi és a prostitúció
„A jelenlegi társadalmi viszonyoknál fogva a kéjhölgyek és bordelházak eltűrése, ámbár azok a közerkölcsiséggel homlokegyenest ellenkeznek, a kósza kéjelgésből különben a közegészségre háruló kóros következések elkerülése végett
szomorú kényszerűség lévén,
szükséges olyan rend szabályokat alkotni, melyek által egyrészről a vétek szemtelen gyakorlásából eredendő közbotrány elkerültessék, másrészről a közegészség veszélyei lehetőleg elháríttassanak. Megjegyezvén azt, hogy a kéjhölgyek és bordélytelepek tulajdonosai éppen e szempontoknál fogva mint ilyenek, erkölcstelen üzletük tekintetéből jogokat nem követelhetnek, s csak oltalomra tarthatnak számot” – ez olvasható a Pest utolsó választott főpolgármestere, Szentkirályi Móric és Gerlóczy Károly főjegyző által fogalmazott 1867. év október 30-án hatályba lépett „Szabályok a kéjelgésről, bordélyházakról és kéjhölgyekről” című fővárosi szabályrendelet indoklásában.
Az igen részletes szabály végül egy fél évszázadon keresztül határozta meg a prostitúció folyását Pesten és Budán. E nélkül a rendelet nélkül a kupleráj (kupplerei) és a madám szavunk is kevesebbet jelentene, hiszen az a – később több magyar városban is átvett – rendelet határozta meg, hogy a prostitúció helyszíne a nyilvánosház, a bordélytulajdonos pedig kizárólag 30 év feletti nő lehet.
A XIX. században még Terézvárosban és Erzsébetvárosban volt a legtöbb „piros lámpás ház”, főleg a Király utcában, amelynek 15. számú házában működött az Európa-szerte ismert Kék Macska. A luxusbordélyok viszont a belvárosi Magyar utcában voltak, a 20. szám alatt várta a kuncsaftokat – többek között Krúdy Gyulát, Apponyi Albertet, sőt a walesi herceget, Viktória királynő fiát, a későbbi VII. Eduárdot is – Pilisy Róza híres műintézménye.
Akár azt is mondhatnánk, hogy a kerületek számozása jelezte, hogyan esik a színvonal. Az V. kerületi luxuskupik után következtek a VI., VII. kerületi kupik, míg a VIII. kerületi Víg utca már inkább hírhedt volt. A Nők Lapja összeállítása szerint „a város legszegényebb, legsanyarúbb sorsú kéjnői dolgoztak itt”. A visszaemlékezések szerint itt azok prostituálták magukat, akik bárcára gyűjtöttek.
„A seggecskétek két kis gumilapda”
Szintén a Nők Lapja cikkéből tudhatjuk meg, hogy „a Conti utca 6. szám alatt (ma Tolnai Lajos utca 44–46.), a Népszava szerkesztősége (Conti utca 4.) mellett működött a legolcsóbb, de legnagyobb forgalmat bonyolító nyilvánosház az 1900-as években, itt maga Tisza István is megfordult”. Nemcsak Tisza István, Kosztolányi Dezső is vendég lehetett itt, hiszen – mint azt korábban is idéztük – szemtanúként számol be arról, ahogy a kupleráj önérzetes alkalmazottai elégtételt vettek egy modortalan kuncsafton: „A Conti utcai bordélyházban szombat este egy munkás megsértette valamelyik nőt. K-nak nevezte, erre a többiek, mintegy varázsütésre, lekapták lábukról a lakkcipőt, és a sarkával egyszerre húszan, harmincan nekitámadtak. Kékre-zöldre verték az arcát, egyik szemét ki is ütötték. Ezt a jelenetet, dühös, beteg amazonok egy férfi ellen, tulajdon szememmel láttam.”
Kosztolányi ugyancsak járatos lehetett e kétes hírű helyeken, hiszen ugyanezen naplóban így ír: „Forró nyáron a bordélyházban meglesik, amint »elle fait la minette a un monsieur«: a függönyt félrehajtják. A bordélyház anyója, a tanti fölháborodik, hogy lehet valakit munkájában zavarni. (Mechanizmus!) Ő csak a kötelességét teljesítette.”
Sőt! A Kis Bordélyház című játékos versében úgy fogalmaz, hogy „És hogyha majd őszen, lerongyolódva, az ablakotokon bezörgetek, eresszetek be rongyos ágyatokba, az agg költőnek adjatok helyet.” Igaz, ennél annyival frivolabban is fogalmaz, amely már felveti, hogy valójában szerepjátékról van szó:
„A seggecskétek két kis gumilapda
és szörp a nyálatok ezüst patakja,
kéj, hogyha ültök s terpedt lábbal álltok,
aranyt pisiltek és habot kakáltok.”
Félrevezetett cselédek
És ha már Conti utca, épp a hírhedt kupleráj szomszédságában – sőt 1935-től annak épületében is – működő Népszava 1906. június 20-i számának címlapján találni egy terjedelmes írást arról, hogy a bordélyházak a kizsákmányolás, a modern kori rabszolgatartás fészkei, a prostitúció pedig a kapitalista társadalom bűne, amely addig marad fenn, amíg az nem válik kollektivista társadalommá. A cikk a prostitúció valódi természetének bemutatásához meglepő forráshoz, a fővárosi rendőrség jelentéseihez nyúl. Innen idézünk: „A bordélybeli bárcás kéjnők nem a titkos kéjnők sorából, hanem oly fiatal nőszemélyek, különösen cselédek sorából kerülnek ki, kik nem saját iniciativájuk folytán, hanem a bordélytulajdonosok és ügynökeik csábítása folytán lépnek ezen életpályára. A bordélyok szaporítása folytán tehát szaporittatnának a kéjnők.
Továbbá: „Már maguk a kéjnők sem tűrik a szigorú korlátozások közé vont s a rabszolgasággal rokon bordély-életet. Mindinkább otthagyják ezeket, s szaporítják a magánbárcások számát. A bordélyok, ezek a középkorból maradt, s a leánykereskedésnek védbástyáját képező gyalázatos intézmények egyébként oly sok részben károsak és közveszélyesek, hogy azoknak apadása főképp erkölcsrendészeti, de közegészségügyi tekintetből is csak előnyös és kívánatos lehet.”
A Tanácsköztársaság tette ki az utcára a lányokat
„Budapesten a múlt század elején még a mai Kiskörút vonala volt a város széle, és körülbelül egy évszázadig a Kecskeméti utca–Cukor utca–Magyar utca környéke volt a vigalmi negyed. Ahogy terjeszkedett a város, egyre több fogadó nyílt a mai Nagykörút józsefvárosi szakaszának mentén, oda települtek át lassanként a prostituáltak. E század első felében pedig már megalakultak a »fehér rabszolgaság« ellen tiltakozó mozgalmak; a bordélyházi prostitúciót illették ezzel a kifejezéssel, mert az ott lakó lányok akkoriban valóban szinte rabszolgasorban éltek. A Tanácsköztársaság egyik intézkedéseként azután a bordélyokat bezárták és a rosszlányok »felszabadultak«. Utóbb a kéjhölgyek magánengedélyeket válthattak, ezzel elterjedt az utcai prostitúció. Így vált a Józsefváros a lányok fő vadászterületévé, miközben a belvárosi kuplerájokat is látogatták még egy ideig a módosabb körök. 1927-ben végleg bezártak a bordélyok, helyükbe az úgynevezett nyilvánosházak léptek, amelyekben a lányok nem alkalmazottak, hanem egy-egy szoba bérlői voltak. Az is megesett éppen székesfővárosunkban a múlt század közepén, hogy maga a rendőrfőkapitány és felesége szervezték az örömlányokat. Szemet is hunytak a szabálytalanságok fölött, ha a bordélyházak rendben fizették a rájuk kirótt összeget” – írja Hajdú Krisztina a Respublika 1994. július–szeptemberi számában, hogy a kerületi képviselők felterjesztési jogukkal élve azzal fordultak az Országgyűléshez, hogy az olyan, a prostitúciót szabályozó törvényeket hozzon, amely alapján „vigalmi negyedet” hozhatnak létre Józsefvárosban.
A halva született vigalmi negyed
A cikk apropóját adó józsefvárosi kezdeményezés mögött alighanem az állt, hogy a rendszerváltás környékén még a Rákóczi tér és a Bérkocsis utca voltak az utcai prostitúció fővárosi központjai. Évtizedekkel korábban szorították ki a testüket áruló lányokat a környékbeli kávéházakból és környékükről – például az EMKE árkádjai alól – az állandósuló razziák. A Rákóczi tér azonban éppen megfelelt, nem esett messze az eredeti helyszínektől, és bár a Nagykörút mellett található, kissé félreesik és könnyen el lehet tűnni a szomszédos kis utcákban.
Az „üzletszerű kéjelgés” 1993 óta nem bűncselekmény Magyarországon. Az 1978-as jogszabályt azért változtatták meg, mert Magyarország is aláírta a New York-i Egyezményt, amelynek alapelve, hogy a prostituált nem bűnöző, hanem áldozat, így nem büntethető. A 90-es években ráadásul ugrásszerűen megnőtt a magyarországi prostitúció. Vagy csak érezhetőbbé vált. Betlen Anna így ír erről a Törvény és prostitúció című vitairatában: „A rendszerváltást követően aztán szinte ellepték a nagyobb városok bizonyos negyedeit és a nagy forgalmú bevezető utakat az utcai prostituáltak. Megdöbbentünk. Ennyien vannak? Ennyien is voltak, csak a tiltó rendelkezések miatt
eddig nem tudtunk róluk?
Vagy többen lettek? Erről tényleg nagyon keveset tudunk: a bordélyházi prostitúciót engedélyező, illetve a magán-kéjnők tevékenységét eltűrő korok elemzői éppúgy küszködtek a titkos prostitúció méreteinek felbecsülésével, mint ahogy megoldatlan feladatnak bizonyult ez a későbbiekben is, amikor teljes egészében illegalitásba szorult, illetve napjainkban, amikor a legalitás határain mozog a prostitúció.”
Egy 98-as törvénytervezet lehetővé tette a „vigalmi negyedek” kijelölését. Betlen Anna így ír ennek okairól a fent idézett cikkében: „A törvénytervezet kidolgozására azért került sor, mivel a prostitúció hazai fészkének tekintett Józsefváros polgárai, valamint a turista-paradicsomból turista-kalanddá züllött Balaton-környék lakói és nyaraló-tulajdonosai komoly nyomást fejtettek ki polgármestereikre, hogy csináljanak végre valamit.”
Ha megszüntetni nem lehet, legyen haszna belőle a kerületnek
Zolnay János a Beszélőben megjelent Vigalom völgye című írásában így írt a vigalmi negyed körüli vita idején: „A Népszigetre telepítendő dunai kupleráj gondolatát annak idején Demszky Gábor vetette fel. A főpolgármester politikai realitásérzékét dicséri, hogy azóta nem hozakodott elő ezzel a koncepcióval. Józsefvárosban már csak a kerülethatárokon belül gondolhattak a lányok »áthelyezésére«. Lehetséges helyszínként felmerült a Népliget, a párizsi Bois de Boulogne mintájára, de a város egyik legnagyobb közparkjának tönkretételéért valószínűleg senki nem vállalná a felelősséget.”
„Kósza ötletként gondoltak a Józsefvárosi pályaudvar melletti elhagyatott Kőbányai útra, és a gondolatát is elhessegették annak, hogy a Kerepesi úti ügető elé költöztessék a lányokat. […] Csécsei Béla polgármester szerint eleve kudarcra ítélt minden olyan kísérlet, amely korlátozni, vagy kitelepíteni szeretné a prostitúciót. Úgy véli, el kell fogadni a kialakult helyzetet, informálisan ki kell jelölni néhány utcát – gondosan kikerülve az iskolákat és a közintézményeket –, az ott élőknek pedig cserelakást kell felajánlani. Ha a kerület nem tud megszabadulni a terjeszkedő prostituált-negyedtől, akkor
legalább igyekezzék hasznot húzni belőle.
Ha a József utcából nem is lesz Amszterdam, azért megfelelő szabályozás esetén nem elképzelhetetlen, hogy a kijelölt utcák jövedelmező szexturizmust vonzhatnak. Mindennek csak jogszabályi kereteit kell megteremteni. A polgármester azt tervezi, hogy az új parlament megalakulását követően a képviselő-testület azonnal a törvényhozáshoz fordul, kérve a szükséges jogszabály-módosítást.” Mint ismeretes, a vigalmi negyed tervéből nem lett semmi, és a piros lámpás házak sem tértek vissza soha többé. Mindössze egy olyan rendelet született, amely tízezer forint bírsággal fenyegette mindazokat, akik „másokat leszólítanak, vagy akiknek felhívó öltözködése, magatartása alkalmas lehet arra, hogy
mások vágyait felcsigázza”.
Amint erről Zolnay is megjegyezte, mindez „a kabarészerzők és szatirikus lapok legnagyobb gyönyörűségére” történt.
Nyitókép: Magyar Rendőr / Fortepan
