Utolsó nap a Szigeten, a Batthyány téren a metróban Fradi-nyakbavalós kopasz ellenőr magyarázza a nyugati turistának, hogy bizony nem itt kellett volna a BudapestGO-s jegyet beolvasni, hanem beszálláskor – angolul, ami nyilvánvaló fejlődés a 20 évvel ezelőtti „ne bitézz, tiketkontrol van, bazmeg”-hez képest, de még nem az a kifejezett jóindulat és segítőkészség.
A zsákutcás magyar történelmi vibe-ot fent a hévnél lapos pillantású ellenőrök erősítik, kérdésemre, hogy mégis hol tudom adminisztrálni az átszállást a 30 perces jegyemmel, mivel lyukasztókat valahogy nem látok, feltárja szezám kapuját a kezében tartott leolvasóval: leolvasom a leolvasón megjelent QR-kódot, irány a hév.
TikTokos generációk ide, populista hullám erősödése oda, valami örök azért: a szentendrei hévkocsik álldogálnak a végállomáson, minden egyes perc egy örökkévalóság, mivel afféle öngerjesztő sütőként egyre melegebb van, a felszálló néptömegekről patakban folyik a víz. Végre elindulunk, az előttünk álló út alatt a szigetes napokon tapasztalható bábeli zűrzavart hallgatom. A kavalkádból a Billie és Eilish szavak bukkannak fel jelzőbójaként, fáklyaként jelölvén ki a keddi nap fő látványosságát annak, aki esetleg egy kő alatt töltötte az utolsó pár évet.
Előttem egy olyan alacsony lány megy a Filatorigátnál, hogy azon töprengek, nem kisgyerek-e, amúgy elég sok kisdedet láttam ezen az estén akár fél egykor is, némileg meglepő módon. A K-híd előtti benzinkútnál szokásos népes tömeg, ahogy elszállnak a benti árak, úgy lett egyre nagyobb létjogosultsága ennek a makeshift kocsmának, amikor is letakart töltőpisztolyok mellett némileg alpesi stílben lehet elfogyasztani a közelmúlt tankolásainak helyszínén egy sört. Az új rend most a K-hídon túlra helyezte a jegyvásárlást és jegybeváltást, a még jegyre sóvárgók is ott bent hangoztatják egyre kevésbé lelkesen abbéli szándékukat, hogy tikettet vásárolnának.
A példásan gyors becsekkolás után nagyon nézdegélni nincs idő, irány a FreeDome sátor, amely úgy néz ki, ahogy, de tökéletes koncerthelyszín – ahogy odaérek, kezdi is a műsorát Krúbi. Nem is koncert ez, inkább egyfajta oratórium, furcsa danse macabre. A II. Erzsébet és Orbán Viktor képét összemontázsoló gyászshow – elhunyt Viktória királynő, „szeretett zsarnokunk”, meggyilkolták – a maga túlzásaival, ordenáréságával értelmezhető egyfajta generációs segélykiáltásnak is, azoknak a fiataloknak, akik tudatos éveikben már csak Orbán alatt éltek, és látványosan nem értik, miért kell nekik egy SZDSZ nevű történelmi fogalommal foglalkozniuk, amikor csak normálisan szeretnének élni és boldogulni ebben az országban. Aztán külföldre pattannak – ez a generációs arcra fagyott vigyor a Krúbi-show. Az énekes mindebbe belehempergeti, mint pulykamellet a panírba, a saját sztárságát (ő is szereplő az oratóriumban mint III. Krúbi, a kék szemű herceg, trónörökös-bitorló), ami amúgy is minden rappelő sztár elengedhetetlen kötelezettsége (a saját gazdagság kihangsúlyozása mellett).
A (szép számú) közönsége mindenért iszonyatosan hálás, és rezonál a politikai állásfoglalásaira is – nem hiába ejti zavarba a kormánypárti megmondókat a jelenség, hogy valaki mocskosfideszezésre indítja a közönségét minden különösebb felszólítás nélkül. Persze ez groteszk vonás is, az a bátorság 2023-ban, ha valaki politikai kritikát fogalmaz meg? Ennek kell örülni, ezen meg megbotránkozni? És ezt Krúbi is tudja – megkoronázza magát egy kétméteres bré előtt, és előadja koronázási beszédét, a magyar politikai pornográfia gyöngyszemét, az Orbán, verd ki a Ferinek című számot, közéletünk legakkurátusabb leíró dokumentumát, amivel 150 év múlva is lejön, hogy miben éltünk mi itt. Tessék parancsolni:
A koncert után alig marad egy óra a főkoncertig, Billie Eilishig. Fotósunkkal, Mile Mátéval megiszunk egy izlandi árban mért sört, egy pultos letörölgeti az asztalt, szabadkozván, hogy micsoda állatok járnak ide, és horribile dictu odahamuznak az asztalra, hát jó.
Eilishra nyilván telt ház gyűlik össze, aztán jön a show, amit a koncertről azóta megjelent kritikák jó része gyakorlatilag menteget. Mintha senki nem akarná összerúgni a port a dühös 12 évesekkel, nem akaródzik kimondani, hogy hát ez nem volt olyan jó – relativizálás van, egyrésztmásrészt, magyarázzák, hogy oké, bizonyos generációknak ez a zene nem annyira revelatív, de a fiatalabbaknak igen. Amikor egy zenénél magyarázni kell, hogy miért jó, az már gyanús. Amikor egy zenénél azt emelik ki, hogy az előadó milyen integratív figura, és az uniszex öltözéke mennyi embernek jelent milyen pozitív üzenetet (?), az szintén gyanús.
Nem volt jó a koncert, nem volt átütő Eilish személyisége – persze a 150-es pulzussal a torokban dobogó szívvel hallgató rajongóknak mindez életre szóló élmény volt. De ettől még az előadó halvány volt, eleinte nem is tudott mit kezdeni a helyzetével (oké, értem én, ez az introvertáltaknak egy nagyon erős affimative üzenet), aztán kiderült hamar, hogy az ének is playbackről megy, hát. A számok nem erősek, talán a líraiakban érezni valamit. És oké, az utolsó két számban volt kraft, még egy torzított gitárt is hallottunk, oh dear.
Inkább tűnt nekem a traumatizált tinik szemében fontos (amúgy pedig erősen túlértékelt) előadónak a famous feliratos, 99-es mezszámú versenyző combfixes harisnyában, futónadrágban. Ez a traumatizáltság persze lehet meghatározó generációs élmény: a magánéletét közösségi médiumokban közvetítő fiatalság, amely aztán ezekre a történésekre felfokozott reakciókat/sebeket kap, hogy csak egy vonást említsek, leápolhatja sebeit ezzel a zenével, de még inkább ezzel az előadóval, Billie Eilishsal, aki inkább személyében, mint zenéjében fontos.
Épp annyi idő maradt csak, hogy átérjek Beton.Hofira a dropYard sátorba. Egy sokkal egyszerűbb show-t kaptunk, pontosabban egy energialöketet. Beton.Hofi szerintem nemcsak a mai fővárosi életérzést adja át burjánzó rímjátékaival, hanem kifejezetten érezhető benne Józsefváros nehéz sorsú, küszködő, mégis lírai atmoszférája.
Bonyolultságukban is egyszerű sorok és sorsok ezek, és külön jó pont jár azért, hogy a botlásokban is emberi ez a koncert, hibáznak, újrakezdik a tán legerősebb Playbánia-dalt, az album címadóját. Libabőrök, hullámzó energiák, láthatóan elragadják a szövegeket mérsékelten értő külföldieket is. A Bagira alatt pedig konkrétan hullámzik a padló.
Ez nem apró részletekig kidolgozott show, mint Krúbié, ez tokaszalonnába varrt atombomba, amely mindenki szívében lerobbantja a lét nehézségei miatt lerakódott fájdalomkérget.
„Nézd, milyen rendes, pedig magyar”, jelzi az egyik jegyellenőr a másiknak a meglepetését, amikor mindenképp érvényesíteni akarom a jegyem a csurig töltött hévmegállóban a Filatorigátnál, miközben a szerelvény befutott. Meggyötört, groteszk, abszurd sorsok sorakoztak fel ezen a kedden, a Sziget zárónapon, izlandi sörárak és vállalható angolt beszélő jegyellenőrök kettős sorfala közt.
Fotók: Mile Máté
