Nem, nem az öngettósítás, nem az önszegregáció miatt, hanem azért, mert a roma holokausztról – lovári nyelven pharrajimos (elnyeletés), ejtsd parajmosz – megmagyarázhatatlanul sokáig hallgattak a történészek. Az 1945‒46-os nürnbergi perben nem volt szó róluk, mintha Európa cigányai nem estek volna áldozatául a pokoli náci eszméknek ugyanúgy, mint a zsidók, faji alapon. Roma értelmiségieknek kellett szót emelniük azért, hogy elhallgatott történelmünk nyilvánosságra kerüljön.
Mert a háború befejezése után nem kértek bocsánatot tőlük, nem szolgáltattak igazságot számukra, nem kaptak kártérítést sem, és kimaradtak a földosztásból is.
Az ötvenes évek elején, 1953-ban rendőrségi cigányösszeírást rendeltek el, mégpedig ujjlenyomat vételével. 1955-ben fekete személyi igazolvánnyal látták el a kóbornak tartott romákat, holott akkor már rég nem éltek vándorcigányok az ország területén. A hagyományos mesterségeiket betiltották egyszerűen azzal, hogy nem adtak ki számukra iparengedélyt. Javaslatok születtek az elkülönítésükre, az internálásukra, hogy munkatáborokban szoktassák őket munkára. A telepeken élő cigányokat rendszeresen kényszerfürdetésnek vetették alá a nyolcvanas évek közepéig, sőt volt olyan település is, ahol a 90-es évek elejéig folytatódott ez a gyakorlat.
Az 1961-es párthatározatban „fejlődésben elmaradt népcsoport” lett a megnevezésük, akik nem tartoznak a magyar nemzethez. Az önrendelkezést, a kulturális életet betiltották, mert az volt az általános vélemény, hogy sem kultúrájuk, sem hagyományaik nincsenek. Ez volt a kényszerasszimiláció. A cigány gyermekeket mégis elkülönítették, legtöbbször kisegítő osztályokba, iskolákba utalva őket. A szegregált iskolák azóta is fennállnak, mi több, növekedett az ide járók létszáma.
Elsőre megdöbbentő lehet, de sok roma látja úgy, hogy ezen intézkedések és a náci eszmék közé egyenlőségjelet lehet tenni. A romák számára nem ért véget a holokauszt a múlt században, de a rendszerváltozás után sem. A társadalom peremén munkanélküliség, ínség, kilátástalanság lett osztályrészük.
És ismét előkerült a cigánybűnözés szó, amivel már az egypártrendszerben is operáltak. A média pedig kiszolgálja azokat, akik stigmatizálnak, szankcionálni akarnak a népakarat nevében, miközben az érintettek nem kapnak szinte semmilyen médiafelületet. Ma cigánybűnözés szlogennel választást lehet nyerni, és bekerülni a törvényhozásba.
Lehettek cigánygyilkosságok anélkül, hogy széles körű társadalmi tiltakozást váltottak volna ki. Nem emeltek szót az egyházak, nem emeltek szót az értelmiségiek, csak azután néhányan, miután nyilvánvalóvá vált, hogy ezek rasszista indíttatású mészárlások voltak.
Ma erkölcsi gátlás nélkül lehet cigányozni, lehet megvádolni országos napilap hasábján, novellaként eladva, nemzetközileg elismert néhai cigány írót és lányát vérfertőzéssel, anélkül, hogy széles körű társadalmi felháborodás követné. Mert a fejekben az előítélet makacsul tartja magát. Ami csak létezik negatív emberi vagy ember alatti tulajdonság, azt mind ránk lehet fogni bárminemű megkérdőjelezés nélkül.
A cigányok sokasága pedig egyre mélyebbre süllyed a nyomorba és mindabba, ami azzal jár: drogfogyasztás és bűnelkövetés, igen az is. Mert a nyomorban, a kilátástalanságban minden embercsoportnál előjönnek a devianciák.
Sokan beleragadtak az alávetett, áldozati szerepbe, a reménytelenségbe, mert a kultúrájukat, a hagyományaikat elvették tőlük, ami megtartó erő lehetett volna, amelyeknek egyik alappillére a küzdés, az önmagukért való kiállás.
Van már sok kiművelt emberfő közöttünk, az értelmiségi lét kötelez bennünket, felelősséggel tartozunk egymás iránt, felelősségünk van népünk sorsának alakításában. Az a nép, amelyik a szétszóratásban, írásbeliség hiányában is ennyi ideig meg tudta őrizni magát, egész biztosan jobb sorsra érdemes.
Fiatalok, ne hagyjuk magunkat elveszni!
Ez egy véleménycikk, nem tekinthető a Józsefváros Újság hivatalos álláspontjának. Ha úgy érzi, megszólalna a témában, vagy más ügyben lenne mondanivalója, írását várjuk a szerkesztoseg@jozsefvaros.hu e-mail-címre.
