Amikor idén leigazoltam Bajtai Barangó Zoltánt, tudtam, hogy a lépés ver majd hullámokat, hiszen a politikai szekértábor-logika és a revolvermédia természete nem a megbocsátásról és a méltányos bánásmódról híres. Tudtam, hogy előszedik 20 éves, szerencsétlen mondatát, amit megbánt, elnézést kért érte, meg is szenvedett, és ami miatt máig megpróbálják a célkeresztbe emelni – mindez meg is történt.
Ám mindez lényegtelen, ha a mérleg másik serpenyőjében egy olyan életút áll, mint Bajtaié, azzal a szabadságszerető és ellenálló háttérrel, ami neki megvolt és megvan (sok mai nagy „szabadságharcossal” ellentétben), azzal az autonómiával, ami rá jellemző – ezekről egyébként itt beszélt nekünk:
És persze azzal a helyismerettel, személyes józsefvárosi történelemmel, ami kibomlik kéthetente megjelenő Borongó novelláiból. És hogy! Mert egy novella legfontosabbja mégis a stílus, a megírás módja, amiben világlátás, uram bocsá’ bölcsesség lakozik.
Íme akkor az eddigi Bajtai-novellák közül az öt kedvenc – azért nem több, mert ezekben az év végi visszatekintő cikkekbe ötöt pakolunk bele mindenből. Szóval lehetne az jóval több is.
Az egykori Szűz utcai hentes és az ott zajló szerelmi életek:
A tuba és a rap, valamint az iskola csatája, avagy „fia darazsat hozott az iskolába, azt órán elengedte, nagyban zavarva ezzel a tanítás menetét. Megintem.”
Miért fontos a punkzenekaroknál a fellépők sorrendje, és hogy vették fel a lemezüket a Magyar Rádióban:
A Baross utcai egykori Kispráterről és az ott zajló szerelmi életekről:
Az apánk helyett apánk államról és igazoltatási hajlandóságáról:
