Felcsöngetés nélkül jutok be a lépcsőházba, a lift szolgál időkapszulámul, mire felérek a 16. emeletre, az 1900-as évek közepére eszmélek. Kopogtatok, Széki Dezső fogad széles mosollyal. Elsőként a kilátást mutatja meg, ahonnét belátható majd az egész kerület. Így bele is kezd a mesébe: „Itt jobbra egy autóbuszgarázs volt, ott voltam én buszvezető.” Közbeveti, hogy villamosvezető édesapjától kapta örökségül a közlekedés iránti szeretetét.
Már kisgyermekként vonzotta a vezetés, de autóbuszt fiatal felnőttként látott életében először a fővárosban. 1948-ban jött vissza Budapestre, és kalauzként kezdte a pályafutását a BKV jogelődjénél, a Fővárosi Autóbuszüzemnél. Letette a D- és E-vizsgákat, és végre a volán mögé ülhetett. A világító ablaka után Neylonként emlegetett Ikarusz 30-as típusú buszt vezette legelőször, de az Ikarus 620-s volt a kedvence.
1,25 millió balesetmentes kilométer
Öt garázsból indultak el a buszok a városba cirkálni az 50-es években. Széki Dezső számára a Fürst után a Mező garázs volt az origó. A Vörösmarty téren lévő „tartózkodóban” többnyire minden sofőr megfordult: ez egy kiselejtezett, régi busz volt a metrófeljárónál, ahol enni, inni, pihenni lehetett.
Nagy fordulatnak számított a sofőrök életében, amikor 1974-ben megérkeztek az automata sebességváltós buszok, ami hatalmas könnyebbség volt, főleg a térdízületek tekintetében.
Rákérdezek, volt-e valami rendkívüli kaland, eset a buszos évek alatt. Legyintve felém a kezével ecseteli: „Tudom, hogy magukat újságírókat az érdekli, volt-e baleset.” Próbálnék tiltakozni, de már rá is vágja: „hát, nem volt!”
A nyugdíjazásakor: 35 év és több mint 1,25 millió balesetmentes kilométer levezetése után szállt ki a kormánykerék mögül. „Halálosan szerettem autóbuszt vezetni. Egy autóbuszvezetőnek állandóan a kocsin és az úton van az esze és a szeme.”
Alkalmi fotóriporter
A távolba meredve meséli, nagyon szeretett körbeutazni a városban, és bár mindig hosszan volt egy-egy vonalra helyezve, sosem unta meg egyiket sem. Szerette megfigyelni, ahogyan épül, átépül körülötte a környezet. Meg is örökítette egyes részleteit. Ugyanis a hobbija a fényképezés volt.
1953-ban küldött be először képeket a Közlekedési Hírlapnak, és aztán hetente jelentek meg a képei, 50 éven át. Így vált fotóriporterré. Képein kezdetben a korabeli autóbuszok, a sofőrök hétköznapjai és az utasok szerepeltek, azonban később a város is fő téma lett. Készített képeket például 56-ról, a Moszkva tér felújításáról, az új körúti villamospálya építéséről, a Margit-híd megújulásáról is, és hosszan folytatható a sor. Egy szekrényre való fotót hívott elő saját kezűleg, amelyek évszám szerint rendszerezve őrzik az elmúlt évtizedek változásainak lenyomatát. Több fotója került már kiállításra, többek között a Nemzeti Múzeumban, a Szabó Ervin Könyvtárban is. Készült egy buszos könyv is, abban 100 képe is szerepel.
Apróságok nagysága
Manapság még mindig fényképez, főleg a családot és az unokákat. Mára már digitális gépre váltott, és megtanulta hozzá kezelni a számítógépet, ami szerinte sokkal egyszerűbb, mint a régi módszer.
Dezső bácsi 40 éve él feleségével az 1974-ben épült 17 emeletes házban, aminek akkor a csodájára járt a város. Természetesen erről is van felvétele. Kiemeli, hogy a házra ráfért a rekonstrukció nem is olyan régen felújították önkormányzati segítséggel.
Az idős fényképész ezt is lencsevégre kapta. Nem értem teljesen, miért olyan különleges, ami miatt ezt is lefotózta. Erre, mintha érezné a zavaromat, egymás mellé teszi a képeket – a hajdan készültet, és a mostaniakat a felújítás utánról. 45 év ugrás az időben oda-vissza, ahogy a képeket szemlélem. „90 éves vagyok, a feleségem 86. Az életünk múlik rajta, például, hogy a lift működjön itt a házban, mi nagyon hálásak vagyunk érte – mondta Dezső bácsi.”
Fotók: Széki Dezső
