„Ahogy ott álltam, éreztem, hogy ez a kiállítás nem csak Anitáról szól. Hanem rólam, rólunk, roma nőkről, akik nap mint nap próbálunk helyet találni egy társadalomban, amely sokszor nem lát, vagy ha lát, nem ért” – mondta megnyitó beszédében Szénási Szilvia, az UCCU Alapítvány elnöke Horváth Anita fotós-képzőművész Igyekszik az ember lánya című kiállításán. „Akik igyekszünk mindennap, minden szerepben, minden pillanatban. A családban, a munkában, a közösségben. És közben próbáljuk elhinni, hogy úgy, ahogy vagyunk, elegek vagyunk.”
Horváth Anita egyik installációja, a vászonra írt mondatok olyan idézetek, melyeket mi, roma nők mindannyian hallottunk a többségiek részéről, és amelyek a cigányokkal szembeni sztereotípiákból táplálkoznak. „Te nem vagy olyan, te nem úgy beszélsz … Soha nem lesz belőled semmi, mert csak egy kis cigány kurva vagy … Ezeknek a vérükben van … C-típus … Rosszvérű, soha nem lesz belőled semmi … Lehet a te feladatod az egyetemen, hogy érzékenyíts minket.”
A mondatok között van egy visszatérő motívum, a legfájdalmasabb mondat, ami alapjában kérdőjelezi meg a romák, a roma nők létjogosultságát: „te nem vagy”. Pedig igyekszik az ember lánya nap mint nap bebizonyítani, hogy a létezésünk nem hiábavaló. És igyekszik az ember lánya elengedni az arculcsapásokat, és csak arra koncentrálni, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból, amennyire a tehetségünkből futja. György Eszter történész, a kiállítás kurátora írja, hogy Horváth „engedélyt ad magának, hogy megmutassa magát, illetve egyes részleteit meztelenül; egyfelől kilépve a tradicionálisnak vélt roma női képből, másfelől felülírva, transzponálva a buja meztelen cigánylányt évszázadokon keresztül konstruáló etnográfiai és képzőművészeti kliséket”.
Majd a testlenyomatok installációja kapcsán így folytatja: „A művész arra is engedélyt ad magának, hogy megmutassa teste legnőiesebbnek, legsérülékenyebbnek és legtökéletlenebbnek tartott részeit; a gipszdarabokból és az azok alapján készült nyomatokból kibontakozó különös testtérkép ráadásul Bari Károly soraival kiegészülve ad számot arról, hogy milyen fiatal roma női alkotóként megmutatkozni.”
Horváth Anita testének részleteit gipszből lemodellezte magán háromrétegű papír zsebkendőre, a bőr három rétegére utalva. A Bari Károly versrészleteket a lenyomatokra írva arra hívja fel a figyelmet, hogy nem a bőr külső rétege számít, ha úgy tetszik a bőr színe, hanem sokkal inkább az, ami a bőr alatt van, vagyis maga az ember.
Ez nemcsak a romákat, a roma nőket érintő probléma, hanem reflektál a társadalomban jelenlévő problémára. Hiszen bárkit meg lehet bélyegezni a külsőségek alapján, a szőkéket, a szemüvegeseket, a mozgáskorlátozottakat és így tovább szinte a végtelenségig.
Ahogy belépünk a galériába, a bejárattal szemben félfalnyi fotó tartja fogva az embert. Kék háttérben talán felhőkben félmeztelen farmernadrágos lány kap el egy levegőben szálló cigány kendőt. Számomra ez azt jelenti, hogy a gyökereket nem engedhetjük el, és ugyanilyen erővel hat ránk az a fotó, ahol Horváth Anita arca összeér a szülei arcával, középen Anita arca. Apja, az egészen sötétbőrű cigány férfi és anyja, az egészen fehérbőrű nem cigány asszony. Nem tagadja meg egyik szülőjét sem, ez az ő hitvallása, ez a kettős aranypántja. És ez a cigányok aranypántja is egyben, amit oly sokszor hangoztatunk, cigányok és magyarok vagyunk egyszerre, amit nem tagadhat meg tőlünk senki emberfia.
Az, hogy ezek a gondolatok, érzelmek és helyzetek nem szociológiai tanulmányokban, nem újságcikkekben fogalmazódnak meg, hanem a képzőművészet nyelvén, talán többet ér minden szónál, talán jobban eljut az értelemhez, talán többet segít lebontani az előítéletek átjárhatatlan falát. Ezt remélem.
Fotók: Darab Zsuzsa
