Néhány hete közöltünk kritikát az előadásról, amit zenei, énekesi erényei miatt majdnem ötösre értékeltem:

Amiért nem kapott ötöst, az a rendezés volt. A kritikában az Operaház Lohengrinjét eltévedt időutazónak neveztem, Wagnernél azonban szó sincs arról, hogy Lohengrin eltévedt volna, ő nem egy bolygó hollandi, bár kétségtelen, rossz helyen volt rossz időben.

Az opera története dióhéjban:

A hatalomra áhítózó Ortrud és férje, Telramund azzal vádolja Elza hercegnőt, hogy megölte az öccsét, a trónörököst – ezzel a hazugsággal próbálják maguknak megszerezni a trónt. Ám egy hattyú húzta csónakon besikló titokzatos lovag párbajban legyőzi Telramundot és feleségül veszi Elzát, egyetlen feltétele, hogy az soha ne kérdezze a nevét. Ortrud azonban álnokul gyanút ébreszt Elzában a lovaggal szemben, így a nászéjszakán mégis felteszi a tiltott kérdést. Ekkor a lovag felfedi, hogy ő Lohengrin, a Grál-lovag, ám mivel titka a cselszövés miatt kitudódott, kénytelen örökre elhagyni szerelmét és visszatérni a Grál-várba.

A történet a X. században játszódik Brabantban (a mai Antwerpen környékén), Madarász Henrik uralkodása idején. (Az előadás emlékezetes pillanata volt, amikor a színpad feletti koronás címer alatt megjelent a kiírás, ahogy a nép imádkozik: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”) Lohengrin, a szent Grál őrzője egyenesen Montsalvatból hattyúzik át, ami egy mítikus hely valahol a Pireneusokban (nincs a térképen).

Ehhez képest a rendező a darabot áthelyezi egy sosemvolt korba valahol az 1800-as évek közepe-vége és a jelenkor közé egy steam-punk világba. Annyira nem punk, hogy kiüsse a biztosítékot, inkább csak modoros modernkedés, amivel, ha nem is érti a néző, de képes együtt élni.

Azonban van egy másik újítása is a rendezőnek, Almási-Tóth Andrásnak, az Operaház 2017-ben állami lovagkereszttel kitüntett művészeti igazgatójának: a hősi történetet párkapcsolati pszichológiai drámának állítja be.

Miért nem lehet hős Lohengrin Magyarországon?

Miközben a Lohengrint néztem, minduntalan a Kékszakállú herceg vára jutott eszembe, Bartók operája ugyanis valóban pszichológiai dráma, ami egy férfi és egy nő lelkében megy végbe. Judit ki akarja csikarni a Kékszakállú lelkének titkát, de a szeretet nem jelentheti azt, hogy teljességgel birtokoljuk a másikat, emiatt tragikus a vége.

A Lohengrin egészen másról szól, bár kétségtelen, romantikusan, de érzékenyen ábrázolja Elza és a lovag kapcsolatát. Furcsa hasonlóság a két opera között, hogy szinte ugyanúgy hangzik Lohengrin csalódott „Elza, Elza!” felkiáltása, mint a Kékszakállú kétségbeesett „Judit, Judit!”-ja.

nem a teljes kitárulkozástól félve vannak titkai, hanem a Grál őrzőjeként szent fogadalom köti, hogy titokban tartsa kilétét. A Kékszakállú a belső drámáról, a Lohengrin a hősi becsületről szól.

Mégis, miért

jelenik meg Lohengrin az Andrássy úton, hova tűnt az erkölcsi tisztaság, a mítikus szent becsület?

A Lohengrint 1850-ben mutatták be, a 48-as forradalmak után, melyeknek idealizmusa Wagnert is magával ragadta, és

Lohengrin a becsületes hős, aki megszabadít az álnok politikusoktól, ideális uralkodó lehetne, de a tömeg képtelen felismerni a tisztaságát, mindent tönkretesz a bizalmatlanságával.

De lehet ma az állami operaházban ilyen törénetet előadni anélkül, hogy ne legyen szembetűnő az áthallás mindennapjaink poltikai valóságára? Költhet-e a kormány költségvetéséből becslések szerint 80-100 millió forintot olyan ellenpropagandára (kb. ennyibe kerül egy ilyen nagyprodukció), ahol Ortrud és Telramund mint Rogán és Orbán mocskos megtévesztéssel próbálja megsemmisíteni a hatalmukra veszélyes Magyar Péter Lohengrint?

Ez elképzelhetetlen a NER rendszerében, hogy miért, azt maga az Operaház magyarázza meg a darab ismertetőjében: „… a XIX. század romantikájából kiinduló és egy futurisztikus, steam-punk filmeket is idéző környezet jeleníti meg jó és rossz, álom és valóság, Lohengrin és a társadalom tökéletesen szembenálló világképének összeegyeztethetetlen ellentéteit, ahonnan gyakorlatilag lehetetlen győztesen – vagy éppen boldogan kikerülni.”

Azt állítják, ez a

s ma ez tökéletesen összegyeztethetelen a hivatalos álláspont szerint, ami azt üzeni, a ti  Lohengrinetek nem győzhet, s ha győzne is, nem lesz vele boldog.

Ezért alakult így az operaházi Lohengrin története, nem Almási-Tóth tehetségtelen, alkalmatlan – de nem is független. Nem élvezi a művész teljes szabadságát, mint ahogy senki, akit egy rendszer megszerez magának – mint Hendrik Höfgen, a színész Klaus Mann (és Szabó István) Mephistójában. Mert amennyire erőltetett, hogy Lohengrinből Kékszakállút varázsoljanak, annyira spontánul jelenik meg lelki szemeink előtt Höfgen képe Szabó István filmjéből.

Nyitókép forrása: Magyar Állami Operaház