– Akkor ti voltaképpen szomszédok voltatok – mondta Kosztolányi Karinthynak, miközben kezüket hátrakulcsolva sétáltak a Reviczky utcán. A nyári hőség utolsó napjai voltak, másnapra esőt jósolt a meteorológia.
– Majdnem – felelte Karinthy, és egy pillanatra meg is állt a hetes számú ház előtt, ahol emléktábla jelezte, hogy itt lakott Babits Mihály 1916-től 1932-ig. Nem volt kíváncsi a saját emléktáblájára az ötös számú házon, hogy ott lakott Karinthy Frigyes 1935-től. Nem a jeles alkotó haláláig, mert sikerült kicseleznie a kaszást, persze csak annyiban, hogy nem itt, hanem Siófokon érte a halál. – Szomszédok is lehettünk volna, ha Mihály nem költözik át Budára. De én sem szerettem itt lakni.
– Kedveltem Mihályt – jegyezte meg Kosztolányi –, bár rosszulesett az Estiről írt kritikája. Még a kritikánál is rosszabbul esett azonban, amikor valaki megjegyezte, hogy „hátha félreértettem”. Mármint a kritikát, hogy Babits csalódott a tehetségemben. Azt feleltem, hogy nem értettem félre. Nem szoktam félreérteni az értelmesen megfogalmazott mondatokat. Ez a mesterségem. És pont azért esett rosszul, mert nem értettem félre. Mit nem lehet ezen érteni – bosszankodott Kosztolányi, miközben lassan odaértek az ötös számú házhoz, ahol Karinthy meglátta a saját emléktábláját, hogy ott lakott.
– Mihály néha tapintatlan volt – próbálkozott Karinthy.
– Néha? – fortyant fel Kosztolányi.
– Gyakran – árnyalt Karinthy.
– Nem lehet valaki egyszerre költő és kritikus – támadott Kosztolányi. – Az egyiket rosszul fogja csinálni. Ez szinte törvényszerű. És Mihály remek kritikus volt.
Ha létezik gonosz mosoly, melyet ügyetlenül próbál elrejteni a tulajdonosa, akkor a Kosztolányi Dezső arcán megjelenő mosolyra ez maradéktalanul igaz volt.
– Isten őrizzen, hogy beismerjem, mennyire szeretném néha átírni pár mondatát – fogott egy rögtönzött magyarázatba –, de tény, hogy néha úgy nézek egy kifejezésére, amelyet minden bizonnyal hosszú vajúdás után, vagy az ihlet mámorában vetett papírra, hogy nem értem, miért pont erre esett a választása.
Itt mind a ketten megálltak. Kosztolányi idegesen cigarettát kapart elő a dobozból, az utolsót, így a dobozt összegyűrte és a szemetesbe hajította, miközben Karinthy tűzzel kínálta. Érezte, hogy ilyenkor hagyni kell beszélni a barátunkat.
– Újraolvasom a Halálfiait – fújta ki a füstöt Kosztolányi –, és nehezen haladok vele. Bizonyos mondatoknál úgy érzem magam, mintha egy hatökrös szekér bakján ülnék, tengelyig ragadva az iszapba, a szekér megpakolva tonnányi teherrel, és csak akkor jutok el a mondat végére, ha kihajtom az ökröket meg a szekeret a sárból. Nehézkes, hogy úgy mondjam.
Karinthy itt közbe akart szólni, de Kosztolányi nem volt biztos benne, hogy a barátja Babits valamely mondatára kíván-e megjegyzést tenni, vagy figyelmeztetni szeretné őt, hogy mindjárt kiérnek a Kálvin térre. Pedig már majdnem ott voltak a Baross utca négyes számú ház előtt, ahol Kosztolányi fiatalkorában lakott egy darabig. Egy nagy bérház, de esténként petróleumlámpával kellett világítani, ha olvasni akart, villant át Kosztolányi agyán. Közben sarkon fordult, eldobta a cigarettát, rálépett, és mutatóujját a magasba emelve szavalni kezdett.
– Ezt figyeld, Frici! „Az ivás megtörte, elbibircsósította, s új adósságokba merítette.” Ezt írja a Halálfiaiban. Elbibircsósította. Érted? Hogy lehet ilyet leírni? Szinte látom magam előtt Babits Mihályt, amint papírra veti ezt a szót, és alig várja, hogy felolvashassa kedvesének. Hogy ezt a szót ő találta ki. És szerintem erre még Török Sophie, született Tanner Ilona is elfintorította azt a bájos orrocskáját, hogy „ezen még dolgozz egy kicsit, drágám”, mire Mihály megsértődik, magában leszögezi, hogy a nőknek nincs ízlésük. Jut eszembe – gyújtott rá gyorsan Kosztolányi még egy cigarettára –, fel szoktad olvasni Arankának egy jól sikerült sorodat?
– Dehogy szoktam – jutott végre szóhoz Karinthy, és rögtön el is hallgatott.
Kosztolányi tudta, hogy nem szabad kérdésekkel megzavarnia barátja rosszkedvű hallgatását. Annál is inkább, mert közben visszaértek a Reviczky utca öt elé, ahonnan Karinthy egykor a stockholmi műtőasztalra indult, majd Siófokra, ahol találkozott végre a halállal egy csúnya veszekedés után, amikor is felesége, Böhm Aranka három pohár vizet öntött rá, hogy utána mind a három poharat a földhöz vágja, majd egy papuccsal ütlegelje férje fejét. Humoristához méltó halál, gondolta Kosztolányi, de nem akarta most ezzel bosszantani a barátját.
– Írtam erről egy szonettet is – mondta inkább. – Az elbibircsósításról.
És már olvasta is.
Bizonyos szavakat le nem írok
Nincs az a színes tinta, amely
Ily betűsorrendet elvisel
S nincsenek olyan árkus papírok
S nem mert nyomdafesték nem bírja el
Mert elfér ott minden légypiszok
De saját papírra nem ronditok
Ott az ember minden szaváért felel
A szót, hogy „elbibircsókosította”
Nem mondom se élőre, se holtra
Ez a szó lárma, s nem zene
Sír, mint vasárnap reggel a flex
Mikor gyűrött arccal felébredsz
S úgy döntesz, ma sem mész misére
Karinthy azonban nem nevetett, és Kosztolányi is rosszkedvűen legyintett.
– Van még Mihálynak egy ilyen mondata is: „Ámbár sötét tömegek dagadtak fájva az országban.” Nekem is dagad egy sötét tömeg fájva a nadrágomban. Megyek a Conti utcába.
