Tehetség, elvek, magány

Az Octogon Máté Gábor rendezése, Török Tamara színpadi átirata Ayn Rand 1943-as regényéből, Az ősforrásból. A történet 2 egykori évfolyamtárs építész, Howard Roark és Peter Keating ellentétét követi: Roark öntörvényű, modern, funkcionális épületeket akar, ezért nem alkuszik és kívülálló marad; Keating simulékony, a korszellem ízlését szolgálja ki, mások ötleteiből is él, és látványos karriert épít.

A hatalom és a nyilvánosság szereplői – Ellsworth Toohey kritikus, Gail Wynand médiamágnás, Dominique Francon újságírónő, valamint a szakma öregjei – az individualizmust és a kollektivizmust, a tehetséget és a középszert, a manipulációt és a megfelelési kényszert ütköztetik.

A rendezés követi a cselekményt, de a figurák motivációit kissé elnagyolja: a helyzetek fekete-fehérek maradnak, kissé kibontatlanok. A második felvonás gyorsan pörög, a regény ismerete nélkül talán nehezen érthető meg az igazi dráma. Tegyük hozzá, a nagy építészeti dilemmákat nem könnyű átadni anélkül, hogy látnánk a terveket.

A karakterek valamelyest karikatúrává válnak, miközben épp a komplexebb, a hatalom természetét feltáró részek veszítenek az élükből. Izgalmas, ahogy Dominique femme fatale szerepét Rujder Vivien alakítja, és Kocsis Gergely is lubickol a cselszövő Ellsworth szerepében. Kiemelendők az erős színészi pillanatok, valamint Roark kivetített keretmonológja és a digitális megoldások is. A regény és a darab társadalom- és hatalomkritikája ma is aktuális.

• Octogon
• Katona József Színház
• 4/5

Rebro

Csak fújdogálnak a szelek

Mr. Earnshaw, a lecsúszóban lévő birtokos hazavisz egy fiút, Heathcliffet. Earnshaw lánya, Catherine és Heathcliff között erős érzelmi egység alakul ki. A család eladósodik, ezért Catherine (Margot Robbie) hozzámegy a gazdag Lintonhoz (Shazad Latif), bár nevelőnőjének, Nellynek (Hong Chau) bevallja, Heathcliffet (Jacob Elordi) szereti. Heathcliff az esküvőt árulásként éli meg, eltűnik, majd évekkel később meggazdagodva tér vissza, hogy bosszút álljon – ezzel tragédiák sora indul el.

Emily Brontë klasszikus regénye, az Üvöltő szelek a rasszizmus, az osztályharc, a bosszú és a családon belüli erőszak története. Emerald Fennell filmadaptációja 2 sokszorosan traumatizált szereplő mérgező románcáról szól, elhagyva a regény főbb témáit.

A film vizuálisan gazdag (hála Linus Sandgren operatőrnek), de a legnagyobb hibája, hogy üres, unalmas. Ígéretesen indul, de fokozatosan fárasztóvá válik, ahogy semmit nem árul el a szereplőkről vagy a kontextusról, amiben élnek. Mire elérjük az (állítólagosan) érzelmes befejezést, könnyek helyett marad a közöny.

Margot Robbie és Jacob Elordi között van kémia, de ezt nem látjuk a sebezhető pillanatokban. A beharangozott túlfűtött erotika is meglehetősen langyosra sikerült: a szexjelenetek unalmasan ismétlődnek. Az egyetlen, ami kicsit megemelte a pulzusomat, amikor Jacob Elordi félmeztelenül dolgozott az istállóban.

Az Üvöltő szelek a tehetséges szereplőgárdát és a kamera mögött álló stábot is elpazarolja valamiért, aminek semmi köze Emily Brontë eredeti művéhez.

• Üvöltő szelek
• InterCom
• 2,5/5

szbflo

Marty medioker

Timothée Chalamet jött, ütött és hát… nyert?

Szögezzük le az elején, a film csapágyasra járatja a néző agyát, nagyon kevésszer pihen le, hogy levegőt vehessünk, ezáltal a 2,5 órás játékidő viszonylag hamar lepörög.

A címszereplő az Egyesült Államok asztaliteniszezője (Timothée Chalamet) kétségkívül a film legundorítóbb gennyládája, szinte szurkolunk, hogy pofára essen. Kritikánk szerzője fél nappal a film megtekintése után sem tudott ezen túllendülni, és ez erősen rányomja bélyegét a végső pontszámra.

Marty manipulál, hazudik, kegyetlenül eltiporja ellenfeleit, és gyakran a hozzá közel állókat is. Csak a saját célja lebeg a szeme előtt: azt döntsön meg, akit akar, és hogy újabb világbajnokságon pingpongozhassa le ellenfeleit.

Üde színfoltok a filmben a mellékszereplők, Röhrig Géza és Tyler, the Creator zseniálisak, adnak némi reményt, hogy a főszereplő akár jó útra is térhessen. Ehelyett egyre inkább csak szürreális helyzetekbe kergeti magát, és tartozásait egyre nagyobbá görgeti. Ezzel csak két baj van: túl sok és láttuk már, ráadásul a rendező (Josh Safdie) korábbi filmjeiben, de ott legalább izgalmasan előadva (Jólét, Csiszolatlan gyémánt). A lelkes vesztes talán sosem volt még ilyen jól eljátszva a vásznon, kérdés, hogy elegendő ok-e ez nekünk a szórakozáshoz.

• Marty Supreme
• Vertigo Média
• 2,5/5

MM