Az 1848-ban Pruzsinán született Baross Gábor kisnemesi sarj, nem a nagypolitika termeiben nőtt nagyra, hanem a Felvidéken, ahol a neoabszolutizmus idején a magyar szó is tilos volt a hivatalokban. A piarista és bencés gimnázium, a pesti jogi kar után visszatért a szülőföldre, ahol aljegyzőként, árvaszéki ülnökként, majd főjegyzőként kezdte meg a közéleti pályát. Ez a közeg formálta: nem tűrte az igazságtalanságot, és nem tudott hallgatni. Trencsénben megalapította a Vágvölgyi Lapot, amelyben a helyi visszásságokat kritizálta – köztük a városkapitányt is.
A vármegye urai 1875-ben a Szabadelvű Párt jelöltjeként indították a képviselő-választáson, hogy megszabaduljanak a kényelmetlen tollú főjegyzőtől. Baross Gábor nyert, Pestre ment, és soha nem tért vissza. A képviselőházban Tisza Kálmán miniszterelnök hamar felismerte a rendkívüli munkabírású képviselő tehetségét. 1882-ben tanulmányútra küldték Nyugat-Európába, bejárta Németországot, Franciaországot és Belgiumot. Az utazás döntő fordulat volt: leveleiből jól érzékelhető, hogy ekkor értette meg, Magyarország elmaradottságának kulcsa az infrastruktúra fejletlensége. Hazatérve már tudta, mit és hogyan kell tenni.
Ami ezután következett, az a magyar gazdaságtörténet egyik legsűrűbb és legtermékenyebb 9 éve volt. Baross Gábor 1883-tól közlekedési államtitkárként, 1886-tól közlekedési miniszterként átrajzolta az ország képét. Államosította a magánvasutakat, fejlesztette Fiume kikötőjét, megszervezte a Vaskapu szabályozását, egyesítette a postát a távírdával, megalapította a Postatakarékpénztárat, bevezette az első modern úttörvényt, és 1891-ben egységes közép-európai zónaidőre állította az országot. Legnagyobb tette a vasúti zónatarifa-rendszer bevezetése volt,
a hazai és külföldi szakemberek egységesen ennek bukását várták.
Baross Gábor a miniszteri székét tette fel az ötletre.
Az első zónajegyet 1889. augusztus 1-jén éjfél után 3 perccel adták ki Drávaszabolcson. 11 hónappal később 7 millióval nőtt az utazók száma,
a veszteséges személyszállítás nyereségessé vált, és a kormánynak sürgősen gyorskölcsönt kellett felvennie 500 új vasúti kocsi megvásárlásához,
mert nem volt elég szerelvény. Jellemző mondása volt, hogy „azt akarom, hogy a brassói ténsasszony is Budapestre jöjjön kalapot venni”. Nem volt puszta ábránd: a Brassóból Budapestre szóló jegy ára 32 forintról 7 forintra esett.
Baross Gábor személyisége éppoly összetett volt, mint életműve. Munkatársait és önmagát sem kímélte: értekezletek előtt a beosztottak külön megbeszéléseket tartottak, hogy ne a főnök előtt derüljön ki egy-egy hiba vagy mulasztás. Akik mellette maradtak és bírták a tempót, azok lettek a következő évtizedek legnagyobb szakemberei. Amikor belügyminiszteri feladatokat is ellátott, habozás nélkül elbocsátott több alkalmatlan főispánt – ami hamarosan a saját leváltásával járt. Vagyont sohasem halmozott fel, holott pozíciójában bármikor megtehette volna. Halála után családja szinte szegény maradt.
1892 tavaszán személyesen ment el ellenőrizni az al-dunai Vaskapu-szabályozási munkálatokat. Megfázott, kimerült szervezete nem tudta legyűrni a tüdőgyulladást: május 9-én, 44 évesen meghalt. Szabó Jenő újságíró, aki élete során szenvedélyesen támadta Baross Gábort, úgy fogalmazott a vasminiszter halálakor, hogy ha „mulasztásai és hibái nem volnának, Széchenyi mellé kellene őt állítani”. „Ez az a miniszter, kit a nép is áldva sirat” – búcsúztatta másnap a Pesti Hírlap. A temetésen olyan tömeg gyűlt össze, mint amekkora Kossuth Lajos utolsó útját kísérte. Szobrára a kereskedők és iparkamarák már a halála napján gyűjtést indítottak – a pénz a nép fillérjeiből gyűlt össze.
A bronzszobor ma is ott áll a Keleti pályaudvar előtt a róla elnevezett téren. Egy olyan emberé, aki szinte egy egész országot vonatra ültetett elérhető áron.
Nyitókép: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
