Anno a Kosztolányi téren lakó egyik jóbarátommal sétáltunk le a Gellért térig, kérdezősködtem a helyekről, ámuldoztam az épületeken, amire megjegyezte, hogy lám, egy turista, egy idegen mennyi mindent észrevesz a város szépségeiből – ha sok minden lepattant is még mindig –, ami számára mindennapos.

Ilyen magától értetődően, pontosabban inkább vakon járok én munkába vagy akárhová a nyolcker elit részében, mondhatni,

még ha az nem is római vagy londoni léptékű az időben.

Az újkori arisztokrácia pompája és végnapjai nyomába eredtünk Roszler-Horváth Katalin vezetésével, aki a két és fél órás séta során szinte szusszanás nélkül mesélt, anekdotázott, annyi információt osztva meg, hogy azt fejből rekapitulálni lehetetlen (pedig ő jegyzetek nélkül beszélt). Csak felvillantani tudok pár helyet, és szívből ajánlom a sétát – nemcsak esetleg az arisztokrácia utódjainak vagy akárkinek, de elsősorban a helyi lakóknak, mert hát valahol ez a hazánk, ne legyünk már „sehonnai bitang emberek”.

Petőfire utalok, mert a Petőfi Irodalmi Múzeum, avagy a Károlyi-palota kertjében álló szobrától indultunk, a parkból, melynek

II. Károly (I. Károly nyúlnak szobrot is állítottak itt). Hovatovább III. Károly ugyebár a jelenlegi angol uralkodó, és bevallom, az ő alakja miatt sem volt szimpatikus nekem az arisztokrácia sosem, hisz kimaradt belőle (bár a Korona c. sorozat rámutat olykor nehéz, álságos, botrányos, zavaros életükre). Hisz mindig a birodalmak uralkodói ugrasztották egymásnak a népeket, birtokaik jövedelméből éltek alattvalóik hátán, a nem nemesektől szigorúan elzárkózva. A magyar arisztokrácia számarányosan pedig a harmadik legnagyobb volt Európában, jelezvén, urizálni, azt tudunk (avagy tudtak).

Persze mi az, hogy magyar arisztokrácia? Hisz a legtöbbjük az év nagy részében Bécsben vagy valamely vidéki kastélyában hesszelt, németül beszéltek – tudtuk meg sétavezetőnktől. A fordulat a reformkorban történt meg főleg, amit végső soron a magyar arisztokraták indítottak be, és itt jönnek be a Károlyiak (akiknek amúgy a séta során 5 palotáját néztük meg, ha kívülről is). Az említett első palota Pesten az ő nevükhöz fűződik, de az még a mai V. kerületben. Lévén a mai Palotanegyed sokáig mocsár, aztán gyümölcsös volt a városfalon túl, aztán vágóhidakkal, fogadókkal és mocsokkal „fejlődött”, a szennyezett víz miatt pedig nem véletlenül az itteni orvosok tették le a magyar egészségügy alapjait (legvégül néztük meg dr. Fodor József szobrát a Gutenberg téren, aki csak azért nem kapott Nobel-díjat, mert előbb halt meg).

De még mielőtt a „tett helyszínére” érünk, a Magyar utca vadregényes történetével is megismerkedhetünk, abban két házéval, amelyben elit kuplerájok működtek; akkor a prostitúció legális volt. Ha már angol királyok: az egyikbe valamelyik walesi herceg is járt (tán háromszor), a félig irodalmi szalonként is működő házba (a csevegés után jöhetett a „lényeg”) pedig a szerelmes Krúdy is betért rendszeresen, egyszer még az anyját is bemutatta a madámnak. Ezzel csak arra utalunk, hogy a séta során számos bizarr történetet is megismerhetünk az arisztokraták szerelmi életéről, házasodási szokásaikról, életmódjukról, az elkártyázott vagyonokról, s hogy már az autó korában gyorshajtással hogyan tarolták le a kerítéseket.

Ugorjunk is át a Nemzeti Múzeumhoz, mert ennek megépítése adta meg a nagy lökést a Palotanegyed kialakulásának. Addig az arisztokraták Pestre is alig jártak, mi a fenének, nem volt itt se szórakozás, se pompa, se kultúra. De Károlyiék nyomán mások is magukévá tették a gondolatot, hogy egy magyar arisztokratának kutya kötelessége a nemzet fejlődésén munkálkodnia, ez 1849 után hazafias kötelességnek is számított. A múzeum mellett épült fel 1865-ben a Bródy Sándor utca elején a magyar parlament kiegyezéskori épülete (ma az Olasz Kulturális Intézet működik itt), alsó- és felsőházzal, és minthogy az utóbbiban az arisztokraták ücsörögtek, hát a lakhelyek építése is elkezdődött. Jegyezzük fel, Ferenc József adta ki ukázba, hogy az országgyűlés csak akkor kezdheti el a munkáját, ha még azon év végéig kész lesz, különben nem működhet majd.

A csel nem vált be,

Ybl Miklós nagyon belehúzott a tervezéssel, az építésre volt vagy negyed évük. De meglett… Ezen csak ma hüledezünk, ha látjuk, hogy egy szimpla homlokzatfelújítás meddig tart, vagy egy egész épület felújítása évekig. (Kíváncsian várjuk, hogy a Rádióhoz tartozó paloták mikorra lesznek készek.)

Hogy pontosan hány épület is számít palotának, arról megoszlanak a vélemények, úgy 30 és 50 közöttire tehető a számuk. Hisz egyesek bérpalotákban kiadták a lakásokat, másokat nem is arisztokraták építették, hanem például nőgyógyász (Bródy 10.) vagy italgyáros (Bródy 12.).

A Bródy 12. (Puskin 19.) története:

A Bródy–Puskin sarkán álló Degenfeld-palota – naná, ezt is Ybl tervezte –, a Bródy 14. két okból is különleges. Egyrészt Degenfeld tudta, egy palota fenntartása csak a pénzt emészti, ezért ez bérház is lett (a nemes és a köznép persze elkülönült az épületben, külön bejárattal). A másik különlegesség, hogy ma a földszinten kap helyet a szerkesztőségünk, és azért azt mégsem mondhatja el sok újságíró, hogy egy palotában veri a billentyűzetet.

No és akkor érkeztünk el oda, ami miatt a túra valójában érdekelt. A Pollack Mihály téri Festetics-palotához – itt fűzzük hozzá, Pollack tervezte a Nemzeti Múzeumot, korának és a negyednek is meghatározó építésze volt, akárcsak tanítványa, Ybl Miklós:

Nos, a Festetics-palotában 5 évig koptattam a padokat a 90-es években, akkor itt működött az alma materem, az ELTE Szociológiai Intézete. Akkor még

avagy támasztották meg gerendákkal a rogyadozó palotát, amely belülről sem volt épületes látvány, sőt. Azelőtt amúgy az Országos Széchényi Könyvtár működött itt. Mivel Festetics Tasziló 1933-ban meghalt, a magyar állam lecsapott az épületre. 1941-től a Teleki Pál Történettudományi Intézet, majd utóda, a Kelet-Európai Tudományos Intézet helye volt itt, bár – már elnézést – egy ilyen palota

elég diszfunkcionális

mind egyetemnek, mind kutatóintézetnek; no de mégis jobb, ha van, semmint, ha nincs. Most pedig a német Andrássy Gyula egyetemnek ad helyet (a Festeticsek ennek ma nemigen örülnének, az arisztokrácia körében anno épp annyi ellentét feszült, mint mai politikai életünkben).

S noha ezerszer elmentem a már felújított épület mellett, 1998 óta nem jártam benn, ahogy a bejárati kapu feletti címerre sem figyeltem fel soha (gondolom, az állványzat miatt ezt akkor nem is láthattuk, meglehet, korábban leverték). Ráadásul

annyira más lett régi patinájának fényében, mert a felújítók igyekeztek az eredeti állapotában rekonstruálni, csillárostól, intarziás padlótól, bútorostól. Egyedül a nevezetes tükörteremben jöttek elő emlékeim – 30 éve itt tartottuk a gólyabálunkat is. Adta is magát a hely – erre találták ki! –, hisz régen ez volt a bálterem, ahol több mint százan táncolhattak a házastársukat kereső ifjú arisztokrata hölgyek és urak. A hajnalig tartó bált végig kellett táncolniuk, ez úgy 25 000 lépést vagy majd 20 kilométert jelentett, ami embert próbáló feladat lenne ma is még egy beszpídezett fiatalnak is a technopartin. De ne sajnáljuk őket, más dolguk a leányoknak akkor nem volt, csak annyi, hogy megfelelő férjet találjanak maguknak. Ez volt az itteni arisztokrácia aranykora, a részletekért tessék elmenni a sétára.

És még csak az út kétharmadánál, ha jártunk, jöttek a Rádió épületei, s persze sok szó esett arról, mi lesz itt, ha az egykori irodaépületet – ahol volt alkalmam dolgozni – és a bunkert is lebontják esetleg.

Az persze jó, hogy a palotákat felújítják – úgy másfél évtizede borzalmas volt ezeket az elhanyagolt épületeket bejárni –, más kérdés, mibe fáj az egyházi egyetemek terjeszkedése a negyedben, és ez kulturálisan milyen változásokat hoz. Újra német szótól lesznek hangosak az utcáink? Mondjuk, ez se baj. Ugyanakkor nehéz elképzelni már, hogyan módosult, terjeszkedett a Palotanegyed, mert például a Festetics-palota mögötti placc

itt gondolta békés nyugdíjas éveit eltölteni egy bizonyos Fejér vezetéknevű ügyvéd, aki végül portavitába keveredett az arisztokrata szomszédokkal. De ez másutt is jellemzővé vált, főleg az istállók miatt. Mert akkor a lótrágya illata és a szennyvíz okozott problémákat, nem a parkolás.

A Szabó Ervin Könyvtár mai épülete, az egykori Wenckheim-palota pedig már 1931 óta könyvtár – ahhoz képest, mennyit ücsörögtem itt is, ismét csak semmit sem tudok a történetéről, pedig ha van kellemes, nyugodt hely az olvasásra, hát ez az.

Ahogy pedig megyünk kijjebb a Palotanegyedben, az is kiderül, hogy az építészeti stílus is egyre modernebbé vált, eklektikusabbá, de nagyon is érződik, hogy a „mágnásfertálynak” nevezett területen belül vagyunk még. Amúgy a szomszédban élt egy ideig Karinthy Frigyes, ahogy számos író is, de őket felsorolni itt helyünk sincs, s hát ők inkább az éhenkórászok társaságát bővítették, semmint a mágnás Miskáékat.

Mentünk-mendegéltünk hát tovább, de csak pár lépést, a Lőrincz pap térig, ez a környék számított a kis Vatikánnak, annyiféle szerzetesrend működött itt, nyomokban ma is megvannak. De a 19–20. század fordulójára

már hígult az arisztokrácia,

a fiatalok már inkább csak költötték a pénzt (no jó, elődjeik is, de ők még a vagyont is megalapozták), és akár már nem nemessel is házasodtak, amiért ki is átkozta őket a család – hja, nekik sem lehetett könnyű. Ide házasodott szerelemből az egyik palotába, Széchenyi László grófhoz New York egyik leggazdagabb ipar- és olajmágnásnak a lánya, Gladys Vanderbildt, aki persze amerikaiként nem lehetett nemes. Ki is nézték őket, a korabeli szennyvicc-lap, a Borsszem Jankó kipellengérezte őket, mondván, Gladys pénze olajtól bűzlik; az ilyen, Európában társaságot keresőket amúgy

dollárhercegnőknek csúfolta a korabéli „elit” nyilvánosság.

Mindez Gladyst annyira nem izgathatta, megvette azt a hatalmas palotát – hozzá is építve – az Andrássy úton, ami ma az orosz nagykövetség.

És itt emelnénk ki azért, hogy a magyar arisztokrácia egy része mégsem léha és semmirekellő volt, koncerteket szerveztek (ha maguknak is), és adakoztak, befektettek, jótékonykodtak, így például az egészségügyben vagy akár óvodák létrehozásában jeleskedtek. Vagyis „új arisztokráciánk” akár példát is vehetne róluk. Ám ehelyett ma azt látjuk, hogy a paloták közül többet ma luxusszállóvá alakítanak át, és csak feltételezéseink lehetnek a tulajdonosi körről…

Vagyis ki tudja, mi lesz a Palotanegyed sorsa? Az arisztokrácia 1945-ben szedhette a sátorfáját, elkobozták mindenüket, és sokan ezzel még jól is járták, mivel a többiek mentek a börtönbe, kitelepítették őket, a szerencsések meg időben emigráltak, és kivégzések is akadhattak, de legalábbis halálra ítélések (mint 1849 után is). 1990 után imitt-amott vidékre visszatértek az utódok, de ma az arisztokráciának itt csak a nyoma látható – bár legalább nem lett a romkocsmák tája. A mai „bálozók” ott szórakoznak, és ki tudja, hétvégenként hány kékvérű angol, német vagy más nemzetiségű utód jelenik meg a hetedik kerületben, nem sejtvén, őseik némelyike száz éve még a rokonoknál táncolt a bálokban.

A Sétaműhely novemberi programját itt találják.

Kora tavasszal mi is végigjártuk a Palotanegyedet:

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf