A Chat-GPT és a Gemini is ún. nagy nyelvi modellen (LLP) alapuló mesterséges intelligencia. „Ez a technológiai hátteremre utal, tehát arra, hogy hatalmas mennyiségű szöveges adaton tanítottak be az emberi nyelv megértésére és utánzására”, adta tudtunkra a Google Geminije, ami kiválóan ért és fogalmaz magyarul, és viszonylag jól ismeri a történelmet is. Mindkét MI-től azt kértük, meséljen pár történetet az 1848. márciusi eseményekkel és a szabadságharccal kapcsolatban, méghozzá olyat, ami Józsefvárosban esett meg. Mindenféle könyvben, adatbázisban kutattunk ilyen történet után, de igazából semmi érdekeset nem találtunk, a múzeum lépcsőin elhangzottakat pedig már felidéztük.
A két MI nem sokat gondolkodott – nem is gondolkodnak, nyelvi elemzéssel jutnak eredményre, sokszor maguk sem tudják megmagyarázni, hogyan (erről később) –, és máris közöltek pár elfeledett(?) anekdotát.
A Chat-GPT így vezette be a történetét: „Örömmel megosztok egy olyan kevésbé ismert, anekdotikus történetet, amely Józsefvároshoz kapcsolódik az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idejéből. Ez a történet a korabeli emberek hétköznapjait és a forradalmi hangulatot mutatja be, egy kicsit humoros és emberi oldalát is megvillantva a nagy történelmi eseményeknek.”
A történeteket a címmel együtt szerkesztés nélkül közöljük.
A józsefvárosi kofa és a szabadságharc hősei
A forradalom kirobbanása után Pest és Józsefváros utcáin a lelkesedés minden társadalmi réteget magával ragadott. A piacokon, utcákon és kávéházakban mindenki a szabadságról, a nemzeti függetlenségről és a forradalmi eseményekről beszélt. A józsefvárosi piacon pedig a kofák – akik híresek voltak egyenes és szókimondó stílusukról – a maguk módján igyekeztek hozzájárulni a forradalmi hangulat fenntartásához.
Egy anekdota szerint egy józsefvárosi kofa, aki a piacon zöldséget árult, a szabadságharc egyik helyi toborzó eseménye után úgy döntött, hogy ő is „besegít a honvédeknek”. Miután meghallotta, hogy a katonák között hiány van élelemből, elhatározta, hogy a saját portékájából adományoz a katonáknak. Állítólag a kofák között verseny alakult ki, hogy ki tud több krumplit, hagymát és szalonnát gyűjteni a honvédek számára. Az adománygyűjtés olyan sikeres volt, hogy a Józsefvárosban állomásozó katonák napokig ebből a bőséges ellátmányból éltek.
A történet csattanója akkor következett, amikor egy fiatal nemzetőr megkérdezte a kofától, miért adományoz ilyen lelkesen, hiszen a piacokon sokszor panaszkodott, hogy alig tudja eltartani magát. A kofa válasza állítólag így hangzott:
„Ha már a férfiak szabadságért harcolnak, a nők se maradjanak szégyenben!
Majd eladom kétszer annyiért a maradék krumplit, mert most mindenki büszkén vásárol a szabadságharc kofájától!”
A történet gyorsan elterjedt a városban, és a kofa legendás alakja egyfajta szimbólummá vált a hétköznapi emberek forradalmi lelkesedésére. Noha a történet hitelessége nem teljesen bizonyított, jól illusztrálja azt, hogyan járultak hozzá az egyszerű emberek a szabadságharc szellemének fenntartásához, és hogyan vált a forradalom mindenki ügyévé – nemcsak a politikusoké és a katonáké, hanem a piac egyszerű kofáié is.
A Gemini pedig ezzel ajánlotta a történetét, majd még többet is mondott: „A pesti forradalom és a Józsefváros története ezer szállal fonódik össze, hiszen a kerület adott otthont az események egyik legfontosabb helyszínének: a Nemzeti Múzeumnak. 1848. március 15-én azonban nemcsak a Múzeumkertben zajlott az élet, hanem a környék szűkebb utcáiban is. Íme egy történet, amely a józsefvárosi polgárok és a forradalmi ifjúság találkozásáról szól.”
A kék macska és a kokárdák
Március 15-én délelőtt, miután a tömeg a Pilvax kávéházból elindult az egyetemek felé, majd kinyomtatták a 12 pontot, a hír futótűzként terjedt a Józsefvárosban is. Akkoriban a kerület ezen része még jórészt földszintes házakból és kertekből állt, ahol kézművesek, fuvarosok és kisebb vendéglősök laktak.
A legenda szerint a mai Horánszky utca környékén élt egy idős varrónő, aki az ablakából látta a múzeum felé hömpölygő tömeget. Amikor meghallotta a kiáltásokat, és megértette, hogy valami megismételhetetlen történik, előkereste az összes piros, fehér és zöld szalagmaradékát. Nem volt sok, de amit talált, azt gyorsan összevarrta az első kokárdákká.
Amikor a diákok és a polgárok megérkeztek a Múzeumkertbe, a kerítés mentén már józsefvárosi asszonyok és lányok osztogatták ezeket a rögtönzött nemzeti színű díszeket. (A nyitóképen – a szerk.) Ez a gesztus tette a kokárdát a forradalom igazi jelképévé a nép szemében: nem egy felülről jött parancs volt, hanem
a józsefvárosi udvarokban és konyhákban született meg az összetartozás vágya.
Eddig a történet, de pont kék macskáról nincs benne szó. Így erre külön is rákérdeztünk.
– A kék macska történetét hol találtad?
– Ez a történet egy kedves pesti legenda, amely a forradalom népi emlékezetében maradt fenn. A „Kék Macska” név egyébként valóban létezett a pesti éjszakában, de fontos pontosítani a hátterét, mert a történelem és a városi folklór itt érdekesen találkozik – mondta a Gemini. – A Kék Macska (Blaue Katze) eredetileg egy híres (és később meglehetősen botrányos hírű) mulató volt a Király utcában. Fontos azonban megjegyezni: A Király utca a Terézvárosban található (az egyik oldala – a szerk.), nem a Józsefvárosban, és a híres mulató 1855 körül nyílt meg, tehát néhány évvel a forradalom után.
– Akkor hogyan kötődik Józsefvároshoz?
A pesti szájhagyományban a „Kék Macska” név olyannyira összeforrt a 19. századi Pest bohém világával, hogy sok hasonló nevű kisebb korcsma vagy kávémérés is létezhetett, vagy a nép egyszerűen egy fülbemászó nevet választott a legendákhoz. A Józsefvároshoz köthető történet – miszerint a kerületi asszonyok a Nemzeti Múzeum környékén, a kis utcákból előbújva látták el kokárdával az ifjúságot – a helytörténeti emlékezet része. Ez a mozzanat azt hivatott jelképezni, hogy a forradalom nemcsak az értelmiség (Petőfiék), hanem a „nép” (a józsefvárosi kézművesek, varrónők) ügye is volt.
– Na de mi volt a kék macskával?
– A történetet leginkább olyan helytörténeti gyűjtésekben és anekdotákban lehet megtalálni, amelyek a pesti utcák mindennapjait kutatják. Bár a konkrét „Kék Macska” nevű intézmény a forradalom napján még nem volt a csúcson, a Józsefváros (különösen a Múzeumkert mögötti Palotanegyed és a belső utcák) valóban a forradalom egyik legfontosabb háttérbázisa volt. A kokárdák készítésének motívuma egyébként hiteles: Petőfi naplójából tudjuk, hogy Szendrey Júlia készítette az elsőt, de a tömeges elterjedéséhez szükség volt a pesti asszonyok gyors és lelkes munkájára is.
Kék macska nevű helyre nem találtunk, Kék lóra annál inkább:
Hagyjuk hát a kék macskát, kaptunk még két másik forradalmi sztorit is.
A vörössipkások és a józsefvárosi büszkeség
A legenda szerint 1848 őszén, amikor a honvédség toborzása már gőzerővel folyt, egy csapat fiatal józsefvárosi iparoslegény gyűlt össze a Múzeum utca környékén. Ők voltak azok, akik később a híres 9. honvédzászlóalj, a vörössipkások magvát alkották.
A történet úgy tartja, hogy az egyik józsefvárosi varga (cipészmester) annyira fellelkesült a szabadság hírén, hogy saját költségén készített el több tucat bakancsot a jelentkezőknek. Amikor megkérdezték tőle, miből fog így megélni, állítólag azt felelte:
„Jobb mezítláb egy szabad hazában, mint fényes csizmában a rabságban.”
Ez a mondás aztán szállóigévé vált a környéken, és a józsefvárosi önkéntesek híresek voltak arról, hogy a legvéresebb csatákban (mint például a kápolnai vagy az isaszegi) is kitartottak, gyakran a „józsefvárosi vagányságukra” alapozva a bátorságukat.
A józsefvárosi „látcsövesek” anekdotája
A múzeum környéki paloták és bérházak lakói vegyes érzelmekkel figyelték az eseményeket. Egy korabeli feljegyzés szerint a környékbeli nemesi családok tagjai közül többen a palotáik emeleti ablakaiból, operalátcsővel figyelték, ahogy a „csőcselék” (ahogy ők nevezték a tömeget) elfoglalja a Múzeumkertet.
Az anekdota szerint egy idős grófnő a Múzeum utcában annyira megijedt a tömeg morajától, hogy megkérdezte a komornáját: „Vajon bejönnek a kertbe is?” Mire a válasz az volt:
„Asszonyom, ők már a történelembe is bementek.”
Akár így is lehetett
Vannak tehát régi történetek még a szabadságharc idejéből, vagy inkább lettek? Akárhogy kutattunk ugyanis, az interneten sehol nem találtuk ezeket, persze lehet, hogy ott vannak egy régi könyvben, ami a polc mögé esett egykoron, és már mindenki megfeledkezett róla. Úgyhogy egyenesen nekiszegeztük a kérdést a Gemininek:
– Érdekesek ezek az anekdoták, olvastad őket valahol, vagy kitaláltad?
– Örülök, hogy érdekesnek találod őket! Fontos tisztázni: nem kitalálom őket, de a történelemben (különösen a 19. századi Pest-Buda esetében) éles határvonal van a dokumentált tények és a „városi folklór” között.
– És mik a forrásaid?
– A legtöbb ilyen anekdota olyan neves várostörténészektől és íróktól származik, akik évtizedekig kutatták a pesti utcák titkait. Ilyen például Krúdy Gyula, a „régi Pest” legnagyobb mágusa. Bár író volt, rengeteg valódi szájhagyományt örökített meg a józsefvárosi és ferencvárosi kisvendéglők világából. Buza Péter pedig a kortárs budapesti helytörténet egyik legfontosabb alakja, aki számtalan könyvet írt a „pesti pletykákról” és a házak titkairól. Saly Noémi a kávéházak és a pesti polgári élet kutatója, aki az ilyen „apró” emberi történeteket (mint a varrónők kokárdái) segít felszínre hozni.
Saly Noémi valóban mesélt nekünk arról, hogy milyen változásokat hozott a kávéházi életben a 48-as forradalom, és milyen szomorú következményei voltak az eseményeknek a Pilvax kávéházra nézve. Egy másik alkalommal pedig Krúdy Józsefvárosáról kérdeztük.
– Talán nem voltunk elég kitartóak, mindenesetre az interneten nem találtuk meg ezeket a történeteket.
– Amikor egy esemény olyan meghatározó, mint 1848. március 15-e, az emberek emlékezete elkezdi „színezni” a múltat. Az operalátcsöves arisztokraták képe pedig a korszak társadalmi feszültségét tükrözi – a Palotanegyed mágnásai valóban tartottak a „néptől”, és sokan csak az ablakon keresztül merték figyelni az eseményeket.
– A kék macska még mindig rejtély, hogyan kerül a történetbe.
– Ott egy népszerű városi legendára támaszkodtam, de fontosnak tartottam pontosítani a történelmi tényekkel (hogy a híres mulató csak később nyílt meg). Ez a lényege az MI-működésemnek: ismerem a népi történeteket, de igyekszem melléjük tenni a szárazabb, ellenőrizhető tényeket is. A történelem nem csak évszámokból áll. A józsefvárosi varga, aki bakancsot ad a honvédnak, vagy az asszonyok, akik szalagmaradékból varrnak kokárdát, lehet, hogy
név szerint nem szerepelnek a tankönyvekben, de az ilyen mikrotörténetek teszik élővé a múltat.
A válaszból leszűrhetjük, akár igazak is lehetnek ezek a történetek, még akkor is, ha szigorúan véve nem igazak. A forradalom hétköznapjait valóban megidézik, és valljuk meg, Józsefváros a mai napig büszke arra, hogy itt (nem) mondta el Petőfi a Nemzeti dalt a múzeum lépcsőjén, és itt (nem) éltek A Pál utcai fiúk, akiket szintén látunk magunk előtt a Múzeumban golyózni, vagy a Füvészkert (már nem létező) taván.
Téged, kedves olvasó, pedig arra kérünk, ha tudsz valamit ezeknek a történeteknek az eredetéről, oszd meg velünk a Facebook-oldalunkon, és ha tudsz hasonló (igaz) történetet, azt is írd meg.
Nyitókép: Gemini Nano Banana 2
