– írja Szőcs László pünkösdhétfői véleménycikkében a Magyar Nemzetben.

Ó, az egyik kedvenc érvelési típusom! Amikor nem mondja ki az ember, hogy mire is gondol, csak sejtet.

– folytatja a szerző, ami a másik kedvenc érvelési mintám. Mostanában valahogy ritkábban láttam az „én nem vagyok rasszista, nekem is vannak néger / arab / cigány / piréz (a kívánt kiválasztandó) barátaim, de…” kezdetű érvelést, mert mintha kiment volna a divatból.

Olyat is olvasni az írás végén, hogy

„E sorok írójának felmenői sem Árpád vezérrel lovagoltak be a Kárpát-medencébe. De a társadalmi integráció nem egy vagy két nemzedéken át tart. A nyugati nagyvárosokban ma látható lánglelkű, törő-zúzó antifásokból, bevándorló woke-fiatalokból álló keltetőt nem akarunk sem Józsefvárosban, sem általában Magyarországon. Tartsanak maradinak vagy begyepesedettnek, de a bizalomépítéssel várnánk újabb öt évet. Legalább.”

A cikkben meg is nevezi azt a három józsefvárosi jelöltet, akiknek apja nem magyar: Abd El Rahim Alit, Camara-Bereczki Ferenc Miklóst és Shakkour Aramot (egyiptomi, bissau-guineai és iraki kurd apával).

Szőcs cikke konkrétan engem is megidéz, azt állítva, hogy mentegetőzve kérdeztem rá Abd El Rahim Ali politikus nevére, amikor először találkoztam vele és interjút készítettem lapunk számára 2023 júniusában.

Szó nem volt mentegetőzésről a részemről, de mivel a kerületi politika új szereplőjét akartam megszólaltatni abban az interjúban, akinek a neve nyilvánvalóan nem magyar, mielőtt a politikai céljairól kérdeztem, tisztázni akartam, hogyan került Józsefvárosba. Nemcsak a származására kérdeztem rá, hanem hogy Budapesten hol nőtt fel, hol és mit tanult és hogyan került a politikába, utána pedig a terveiről faggattam.

Hogy ez egy jó interjú volt-e vagy sem, azt nem nekem kell eldöntenem, mert az az olvasó dolga. De az mégis természetes újságírói attitűd, hogy az olvasók helyett felteszek alapvető kérdéseket, márpedig a szokatlanul csengő név erre késztetett, és interjúalanyom is magától értetődőnek tekintette, nem érezte úgy, hogy az etnicitása alapján kérdezném fel sajtómunkásként.

Hogy pontosan mi is a baja a szerzőnek, arra nem sikerült rájönnöm. Hogy a származással van a baja, a bőrszínnel, az anyanyelvvel, vagy csak az, hogy a felmenő Európán kívüli, nem derül ki pontosan, ide-oda táncol a cikkben, nem érvel, csak sejtet. Véletlen lenne? Nem hinném.

Azt valószínűleg ő is belátja, hogy az idegenkártyát kijátszani egy publicisztikában megint ciki. Civilizált körökben régebben is az volt, de egy ideje olyan politikai diskurzus van a mainstream politikában, ahol ezt is lehet. Csak Józsefvárosban ez már nem nagyon működik szerencsére.

Valószínűleg Szőcs József egy olyan Magyarországot szeretne – és ezzel nincsen egyedül –, ahol mindenki több generációra visszavezethetően magyar felmenőkkel rendelkezik. „Magyar az, akinek az unokája is magyar lesz” – nyilatkozta 2018-ban Orbán Viktor a Budai Vigadó átadásán.

El kell keserítenem, László! Józsefváros mindig is multietnikus része volt Budapestnek, sőt már akkor is az volt, amikor még Budapest nem is létezett.

– mondta Balogh Paci a 2019-es kampányban a Mátyás téren. Igen, Józsefváros ilyen hely. Színes, ahogy mindig is az volt.

Tudta, hogy a Német utca neve azoknak a betelepülő bajoroknak, sváboknak és frankoknak az emlékét őrzi, akik Mária Terézia idején települtek be ide? Hogy a Tavaszmező utcában szlovákok (tótok) éltek? Meg hogy szerbek (rácok) termesztettek itt szőlőt a Dankó utca környékén?

Nyilván tudta, mert nem hülye, csak amikor arról ír, hogy

akkor nem szerencsés a múltra mutatni. Csak olyankor, ha olyan dolgokról van szó, ami úgy tűnhet, hogy alátámasztja a mondandóját. Szelektíven válogat, ami egy többek között szociológiát tanult embernél nem éppen érdem, nem ezt tanították az egyetemen, László. Tudom, mert én is azt tanultam, csak én pont akkor kezdtem, amikor ön végzett. Igaz, én nem voltam oxfordi ösztöndíjas és a CEU-ra is csak nyári egyetemre jártam két hétig, nem úgy, mint ön, aki mesterfokozatot is szerzett. Én ugyan önnel ellentétben nem éltem az Egyesült Államokban, a világ első olyan országában, amit nagyrészt bevándorlók hoztak létre, ami a világ kulturálisan és nemzetileg talán legsokszínűbb társadalma, de tudom, hogy ott sem azért lesz valaki amerikai, mert a nagyszülei is azok voltak, vagy éppen fehérek, angolszászok és protestánsak.

Ön tudósított Brüsszelből, melynek egyes városrészeit ugyancsak olyan politikusok igazgatják, akiknek nem belga az apjuk. Vagy ott van London, aminek a pakisztáni szülők fiaként az Angliában született Sadiq Khan a polgármestere immár harmadik ciklusában. De említhetném Rishi Sunakot, a brit konzervatívok vezetőjét, Nagy-Britannia jelenlegi miniszterelnökét, aki Kelet-Afrikából migrált, pandzsábi származású szülők gyermeke. Esetleg Humza Haroon Yousafot, Skócia jelenlegi első miniszterét, aki pakisztáni pandzsábi bevándorló szülők gyereke.

– írja hangulatkeltő röpdolgozatában.

Ebben akár igaza is lehetne, de amit itt számon kér a három jelöltön, az az ő magyarságuk. Mindhárman magyar állampolgárként, Magyarországon születtek (jó, Camara-Bereczki Ferenc Miklós csak 8 hónapos kora óta él itt, de az apja itt tanult főiskolán és itt ismerkedett meg későbbi feleségével, és a képviselő valóban nem Magyarországon született), magyar az anyanyelvük, Magyarországon jártak iskolába és Magyarországon tervezik politikai pályafutásukat, Józsefvárosban. Ketten közülük itt nőttek fel, minden ideköti őket. Az apjuk történetesen nem hazánkban született. Egyikük iraki kurd menekültként (nyilván önnek migránsként, és a kurd is csak arab) került Magyarországra az Öböl-háború idején, ahová az ENSZ égisze alatt Magyarország is küldött segítséget 40 orvos személyében.

De ha történetesen nem is ez lenne a helyzet, akkor is nézzünk kicsit utána ennek a társadalmi integrációnak. Azzal nem vitatkozom, hogy egyes változásokhoz idő kell, hogy alkalmazkodni tudjon a magyar társadalom hozzá. Szokás mondani, hogy egy rendszerváltásnál a politikai része a legegyszerűbb, azt 1-2 év alatt el lehet végezni, a gazdasági már inkább 5-10 éves távlat minimum, és a társadalmi-kulturális változásoknak akár pár évtized is kellhet, hogy végbemenjenek. Önnek társadalomtudományi végzettsége van, nem hiszem, hogy ezzel újat mondanék. Valóban vannak még olyan részei az országnak, ahol rácsodálkoznak, ha fekete bőrű embert látnak, hogy „jé, néger! mit keres ez itt”, de ezek már tényleg csak a kisebb falvakban és idősebbek közt fordul elő.

Nemrég egy indiai sráccal ismerkedtem meg a Turbinában egy koncerten, aki tört magyarsággal elmesélte, hogy itt él és dolgozik egy fintech cégnél, a magyar feleségével él egy Fejér megyei kisvárosban, „Orbán faluja mellett”, és itt tervezi a jövőjét Magyarországon.

Egy másik bekezdésből kiderül, hogy mégiscsak tisztában van ezekkel a változásokkal. Mi fáj? A valóság?

A legutóbbi népszámlálási adatok szerint a VIII. kerületben élők közül minden hetedik külföldi. (Ennél is nagyobb arányú a külföldi lakosok jelenléte az V., a VI. és a VII. kerületben.) 2001-ben még csak 3,7% volt Józsefvárosban a külföldi állampolgárok aránya (akkor ezzel vezette is a fővárosi kerületek listáját), 2011-ben 5,7%, 2022-ben már 14,2%.

A KSH adatai szerint Budapesten 2023-ban 54 005 férfi és 43 465 nő, összesen 97 470 külföldi tartózkodik hivatalosan, ez a főváros lakosságának majdnem 6%-a. A 2024-es előzetes adatok szerint ez 63 850 férfi és 50 150 nő, összesen 114 ezer személy.

Ezek tények, és legtöbbünknek valahogy sikerül ezzel megbarátkoznunk a mindennapokban, mert nem vagyunk maradiak vagy begyepesedettek. Budapest átalakulóban van, de nem csak Budapest, az egész ország. Jönnek ide cserediákok, menekültek, vendégmunkások és -játékosok, migránsok, letelepedők (kötvénnyel vagy anélkül), születnek itt gyerekek eltérő etnicitású szülőktől, akiknek itt lesz a hazájuk. Egyszer érdemes lenne nyitott szemmel járnia Józsefvárosban, mondjuk kezdje a II. János Pál pápa téren.

Kedves Szőcs László! Nem tudom, hogy önnek – aki az első olyan tudósítást írta 1997-ben a Népszavának, ami az interneten keresztül érkezett a szerkesztőségbe, sokáig pedig a Népszabadság publicistája volt – hogyan sikerült a Magyar Időkig és a Magyar Nemzetig eljutnia több évtizednyi pályafutása során. Láttunk már ilyen sodródást / pálfordulást / gazdasági megfontolást (a kívánt kiválasztandó) másoknál is, függetlenül attól, hányas számú párttagkönyvet birtokol az illető. Abban egyetértünk, hogy a rasszizmus valóban ronda dolog.

Mi fáj? Mi a baja a megszólított jelöltekkel? Az, hogy nem magyar a nevük? Vagy hogy az apjuknak nem az volt? Ha az anyjuk nem lenne magyar, akkor rendben lenne? De akkor meg abba kötne bele, hogy az anya-nyelvük nem elég törzsökös.

Tudta, hogy I. (Szent) István is felhívta intelmeiben Imre herceg figyelmét arra, hogy „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”?

Válaszként elsüthetné a miniszterelnök 2015-ös szavait: „Nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között.”

Persze akkor jók voltak a német, osztrák, örmény, szerb, horvát származású katonatisztek – Aulich, Damjanich, Kiss, Knezić, Lähner, Lázár, Leiningen-Westerburg, Pöltenberg, Schweidel –, amikor feláldozták életüket a magyar szabadságért 1849-ben? Pedig még csak azt sem lehet rájuk mondani, hogy békepártiak voltak.

De nyilván jó magyar Georg Spöttle, Song Simon (Kispest), Dabous Fayez (Újpest), Ahmed Safar (Siófok), Aboul-Hosn Hussein (Magyarcsanád) és Daher Pierre (Kazincbarcika), mivel ők csak másodsorban számítanak az ön mércéjével külföldinek vagy bevándorló hátterűnek, és mivel a Fidesz színeiben politizálnak, jó magyarnak számítanak, vagy a KDNP-s Azbej Tristan (örmény) is belefér az ön politikai ízlésébe.

Amikor cikkében lesorosistázza a Magyar Kétfarkú Kutyapárt EP-listavezetőjét, a vietnámi apától származó Le Mariettát, akkor ön minek érzi magát? Mert hát mégis csak a Soros György által alapított CEU-ra járt fiatalon ön is. Gyere, mesélj!

Ha ön nem színvak, akkor mégiscsak a bőrszín lenne a probléma? Jaj, pont Józsefvárosban? Gondolom, az már sok lett volna, hogy beleálljon Balogh Fruzsina vagy Oláh József (Pöli) származásába, akik szintén Józsefvárosban indulnak, cigányozni már tényleg nem comme il faut – oh p̶a̶r̶d̶o̶n̶, izé, bocsánat, magyarul mondom inkább, illendő – az ön köreiben sem, maximum otthon, a négy fal között. Meg hát Józsefvárosban mégsem lehet belekötni abba, hogy roma jelöltek indultak el, mert furán venné ki magát, ha a jobboldal is indít roma származású jelöltet. (Ha már mindenképp bele kell kötni a baloldali szövetség jelöltállítási gyakorlatába, akkor inkább lehetett volna kijátszani, hogy a 11 jelöltből miért csak két nő van, ha a Fidesz-KDNP-nek is sikerült a 12 jelöltből négy nőt kiállítani.)

Meg hát a 2019-es kampányban is hogy bejött már, amikor a mostani egyik jobboldali képviselőjelölt (azóta) felesége egy ordasat cigányozott! (Apropó, melyik mostani jelölt intézkedett annál a Mátyás téri beszédnél, hogy a kerületőr kapcsolja le az áramot?)

Jó, akkor mégis az a baja, hogy az egyik szülő külföldi, és a jelöltek nem tudják, hol a helyük. Legyen a kínai árus vagy büfés, a török az csak büfés, az arab az borbély, a pakisztáni ételfutár, mert még várna a bizalomépítéssel öt évet, hogy más társadalmi szerepekben is kipróbálhassák magukat. Hát az is milyen dolog már, hogy a baloldal arra mer vetemedni, hogy megszólítja az itt élő külföldieket, akiknek joguk van szavazni az önkormányzati választáson?

A kerületi fideszes képviselőkhöz hasonlóan ön nem megdicséri a polgármestert ezért, hanem már egyenesen bűnként citálja ide, hogy angol nyelvű kampányvideót készít vagy fórumot tart nekik. Mégis mi ezzel a baj? Mi fáj? Nyilvánvalóan az, hogy baloldali jelöltek, s nem az ön politikai táborát erősítik, az a baj. És innentől már nem az a történet az ön számára, hogyan lehet valaki jó magyar úgy, hogy a szülei nem a Kárpát-medencében látták meg a napvilágot, és lehetne ez egy szép történet hazaszeretetről, lojalitásról, identitásról. Az ön története az, hogy vigyázzunk, ezek az emberek nem minket képviselnek, mert nem fideszesek. Az a magyar, aki jobboldali?

Tavaly volt szerencsém látni a Vienna Calling című remek osztrák filmet, amiben szerepelt egy török testvérpár, akiknek van egy zenekaruk. A bécsi külvárosban, az ottani Josefstadttal határos 16. kerületben, Ottakringben élték le egész életüket. Esra és Emen Özmen török szülők gyermekei, németül és törökül énekelnek. El nem lehet képzelni a lánynál, Esránál, a feminista-antirasszista aktivista rapper lánynál elkötelezettebb ottakringit; a film egy pontján azt mondja, hogy egyszer talán majd ő lesz a kerület polgármestere, sőt biztatják is erre echte bécsiek.

Van egy utca Józsefvárosban, amit Karácsony Sándorról neveztek el. A közhiedelemmel ellentétben nem a pedagógusról, a Mágnesemberről, hanem egy vasesztergályosból szociáldemokrata (baloldali!) politikusról, akit a fajelméletet hirdető nyilasok székházában lőttek agyon. De a másik, híresebb Karácsony (!) Sándor, aki a józsefvárosi Tavaszmező utca gimnáziumában tanított, ilyeneket mondott:

„… az, hogy »magyar«, nem faj, nem vér, hanem lélek dolga. Nem a vér alakította ki a magyar lelket s hozta létre így a magyar fajt, hanem ellenkezőleg, a magyar lélek hatott a vérre s most és minden időben az a magyar faj, amit a magyar lélek áthatott. Mindenki olyan mértékben magyar, amekkora mértékben magyar lélek ereje él és hat rajta keresztül…”

Ez egy véleménycikk. Ha válaszolna, hozzátenne, írja meg a szerkesztoseg@jozsefvarosujsag.hu címre.