A Józsefvárosi Múzeum 2024. november 27-én, azaz fél éve nyílt meg a József körút 70. alatt a kerületi galéria helyén, amely a koronavírus-járvány alatt szintén bedobta a kulcsot. Három év előkészület után nyílt meg a helytörténetinek szánt múzeum úgy, hogy lakossági tárgygyűjtési akciót is indítottak.
A földszinten és az emeleten kialakított állandó kiállítás, Józsefváros-univerzum – Tárgyak és történetek a körúton innen és túl címmel, szándéka szerint a kerület történelmét, közösségeit, épített örökségét mutatja be, legalábbis vállalása szerint. Egyszerre könnyű dicsérni és kritizálni is.
Dicsérni azért, mert Perjéssy-Révész Antónia művészettörténész-muzeológus, kurátor vezetésével – amely az ácsorgás szempontjából láb- és derékpróbáló, mert 1 óra 45 percig tartott – többé-kevésbé jó képet kaphattunk kerületünk múltjáról. A múzeum egyébként más programokat is kínál közösségi térként is és a digitális jelenlétre is hangsúlyt helyeznek kisebb-nagyobb képernyőkkel, fülesekkel, azaz igyekeznek egyfajta interaktivitásra, bár a honlap egyelőre még hagy maga után kívánnivalót. Nagyon kiváló ötlet, hogy Nekem nyolc? Helytörténet és identitás címmel programsorozatot indítottak a kerületi iskolák diákjaival.
A kritika pedig annyiban lehet egyszerre jogos és jogtalan, mert új múzeumot a semmiből kreálni emberpróbáló feladat, és ha valami eszi a pénzt, az éppen egy múzeum, úgy meg főleg, ha kerületvezetésünk aligha dúskál ma az anyagiakban, és a hatalom ott tesz be, ahol csak tud – így a kultúra területén is. És hát egy múzeum nem falunap vagy falusi búcsú, bográcsossal és lakodalmas zenével. Az online platformok miatt – akár a közösségi médiában, ahol szerencsére ma már számos kisközösség ápolja az emlékkultúrát, főképp persze fotókkal, de akár kisfilmekkel is – a hagyományos múzeumok konkurenciát is kaptak. Nem beszélve a több szervezet által vagy akár magánszemélyek kezdeményezésére vezetett helytörténeti sétákról, amelyekről már többször beszámoltunk, legyen szó a Palotanegyed arisztokráciájáról, a Népszínház utca multikulturális közegéről, az 56-os emlékekről, a Pál utcai fiúkról vagy a zsidóság múltjáról.
Egy múzeum persze nem vállalhat magára mindent, főleg ilyen kis térben nem – szándékuk szerint a lehetőségekhez mérten majd igyekeznek tematikus kiállításokat szervezni, gondolom, ha lesz hol és miből, mert a jó szándék megvan. Ezzel együtt marad hiányérzetünk, de erről majd később is.
A tárlat úgy az 1870-es évektől indul, de nem kell mondani, a kerület kialakulása korábbra nyúlik vissza, utaljunk csak arra, hogy még a XIX. század közepén is kertes-falusias jellegű volt, amikor az arisztokraták és a mágnások, majd a jobb módú polgárok (bér)palotákat kezdtek el építeni, azaz megindult az urbanizálódás. A kiállítás ugyanakkor jól érzékelhetően mutatja be a XIX–XX. századforduló körüli iparosodást, kiemelve egy-egy újító szellemű gyárost, mint Gschwindt Mihályt, a szesz- és ecetipar helyi úttörőjét és a bútoriparból a legendás Thék Endrét, de továbbugorva kitér a szocializmusbéli bútorok itteni tervezésére is. Az persze ismét kérdés, hogyan lehet megteremteni a kényes egyensúlyt a helytörténet és az egyetemesebb nemzeti történetek közt, hisz esik itt szó a Nemzeti Múzeumról és a Nemzeti Színházról is, a jellemző építészeti vonatkozásokról, vagy éppen a Corvin Áruházról és a Patyolatról, és sorolhatnánk az egyébként igen informatív és jól áttekinthető példákat. Csak hát mindezek inkább nemzeti (emlék)helyek, azaz inkább a nemzet és Budapest kiemelt részei, s nem specifikusan kerületiek.
Mindez ugyan érdekes, de ha már a kerületről van szó, inkább érdeklődnénk a különösen helyi értékekről, hisz a kiállításból is látható, van ebből bőven, a sporttól kezdve (például a kosárlabda is itt honososodott meg az elsők közt az országban) a kultúra egyes szegmenséig, vagy egy-egy kisiparosig, nem beszélve a vendéglátásról vagy akár az orvoslásról. Koncepcionálisan is igen fontos, hogy bemutatásra kerül az az alternatív kultúra, illetve művészet, zene, amely a nyolcvanas évek végétől a VIII. kerületben az ilyesmire vágyó fiatalok törzshelyévé tett több helyet, ilyen a Fekete Lyuk, a Tilos az Á, a Zanzibár, s megemlítődik a Tilos Rádió is, amely a közelmúltig a VIII. kerületből sugározta műsorát, de ma már Budáról – kérdés, bizonyos értelemben megmenthette-e volna magának a rádiót a kerület újabb helyszínt biztosítva (ilyenből lenne bőven, ha felújításra szorulva is). Hisz mindezek mégis a kerület történetének szerves és emblematikus részei voltak.
A kiállítás helyet ad a területrekonstrukciónak, az új épületek jellegzetességeinek a múltból indulva a szocializmusig. Egy mai múzeumtól azonban elvárható, hogy a megöröklött problémákról is szóljon, akár a mindennapi életről, lakhatási problémákról, közállapotokról legyen szó. Hiszen egy múzeum ma már csak a hatalom szempontjából reprezentálja a múltat nosztalgikusan, csak a szépre emlékezve, egy (poszt)modern múzeum viszont a múlt mélységesen mély kútjából kimászva a jelennel is összeköti a történeteket. Amikor úgy 1993 óta elkezdtem belakni a kerületet, a körúton túli résznek még igen rossz híre volt a bűnözés, a prostitúció miatt, ám mára már korántsem erről híres (hanem mondjuk inkább a tucatnyi, ha nem több egyetem, a campusok miatt, noha egy-két korábbi oktatási intézményről ugyanakkor szó esik).
És a kerület etnikai és vallási sokszínűsége sincs kellőképpen kiemelve. Hogy a cigányzenészek kapnak egy pannót, az érthető, de nem elegendő, mert ez így aligha a romák, a velük való együttélés, illetve kultúrájuk kellő mértékű reprezentálása. A zsidóságra való emlékezet is kimerül pár imakönyv kiállításában, illetve egy levélben, amelyben egy volt kerületi hölgy egykori megmentőinek mond köszönetet. Az pedig bántóan hiányos, hogy az 1956-os forradalom csupán egy helyütt kerül szóba, egy oral history interjúban, pedig hát a golyónyomok még jól láthatóak (még a II. világháborúból is, ami szinte alig kerül szóba), miközben épp a kerületi vezetett sétákon mindez már elég bejáratott téma lett.
És más nemzetiségek sem kerülnek szóba, noha a kerületben anno jelentős számú szlovák és német is élt, hogy aztán asszimilálódjanak. Nélkülük sem lehet teljes a történet, ahogyan manapság városrészünk arculatát határozzák meg mind a külföldi egyetemisták, mind az afrikai, ázsiai vendéglátósok és boltosok. Persze nem a nemzetiségek és az újabb bevándorlók egzotizálására gondolok most, a mai muzeológia – már amit láttam ebből – pont a kolonizációs diskurzustól menekül, attól, hogy idealizálja és esztétizálja a múltat. Ha viszont ez is szándéka, akkor szólni kellett volna a kerület irodalmi életéről, a jelentős íróinkról – kezdve (vagy épp befejezve) a Pál utcai fiúkkal, avagy Molnár Ferenccel.
Az olvasók vagy akár a múzeum létrehozói persze – akár joggal – mondhatják, hogy a kákán is csomót kerestem, pedig a tárlatvezetés, a kiállított anyag kellő mértékű élményt szolgál és tudást közvetít, és semmiféle helyi hatalmi érdeket nem szolgál. A hiányérzet inkább abból ered, hogy egyszerre markol sokat, belekap témákba, és noha tükrözni akarja a kerület múltját, ezt objektíve ilyen kis téren nem teheti meg. Állandó kiállításnak elmegy, s csak remélni tudjuk, hogy az ott dolgozó szakembereknek vagy másoknak is lesz lehetőségük újabb terekben tematikusan feldolgozni múltunkat, más módszerekre is helyezve a hangsúlyt (interaktivitás, oral history stb.)
Mindez nem csak rajtuk múlik, ehhez kerületi akarat is kell – szerintem a szakértelemmel nem lenne gond –, és persze pénz, paripa.
Fotók: Huszár Boglárka
