Hock János (1859–1936), Józsefváros egykori plébánosa azért nevezetes, mert bár püspökséget kínáltak neki, visszautasította, hogy független maradhasson. Az „aranyszájú pap” nemcsak kivételes szónoki képességeiről volt ismert, hanem társadalmi érzékenységéről is: munkásgimnáziumot indított, karitatív akciókat szervezett és plébánosként a szegények megsegítésére összpontosított. Politikai pályafutásának csúcspontja az 1918-as őszirózsás forradalom volt, amikor a Magyar Nemzeti Tanács elnökeként ő kiáltotta ki a Magyar Népköztársaságot. Emigrációja után, 1933-ban 74 évesen önként hazatért és vállalta a felelősségre vonást: egy chicagói újságcikk miatt nemzetgyalázásért egy év börtönbüntetésre ítélték, amiből hét hónapot töltött le. A börtönben szerzett betegségből már nem tudott felépülni, 1936-ban hunyt el. Temetésén mintegy 15 ezren búcsúztak tőle.

Bíró Lajos (1863–1931) Szilágy megyei, tasnádi születésű természettudós, aki a szegénység miatt csak teológiát végezhetett, de később a rovartanra specializálódott. Úttörő munkát végzett a barlangi fauna kutatásában, ő készítette az első fényképeket a föld alatti élővilágról. 1895-ben indult el Új-Guineába, ahol hét éven át kutatott rendkívüli körülmények között: a malária állandóan fenyegette, egyszer Robert Koch mentette meg az életét. A pápuák matriarchális rendszerében minden új kutatási területen új feleséget kellett szereznie – így lett három pápua neje. Hét év alatt több mint 200 ezer állatpéldányt gyűjtött, amelyek alapján körülbelül 2000 új állatfajt írtak le, ebből 150 viseli a nevét. Emellett mintegy 6000 néprajzi tárgyat gyűjtött, amelyek ma is a Magyar Nemzeti Múzeum kincseit képezik. Hazatérése után csak tiszteletbeli múzeumi őrré nevezhették ki, mert nem volt diplomája, 1931-ben hunyt el.

Apáthy István (1863–1922) orvosként indult, de érdeklődése a zoológia felé fordult, és a piócák kutatásában érte el első jelentős eredményeit. Mindössze 27 évesen nevezték ki a kolozsvári egyetem állattani tanszékének élére, ahol európai színvonalú kutatóintézetet hozott létre. Forradalmi felfedezése volt a neurofibrillumok azonosítása az idegrendszer finomszerkezetében, és új mikroszkópos vizsgálati technikákat dolgozott ki. Politikai pályáján progresszív függetlenségi politikusként az általános választójog és a szociális igazságosság mellett állt ki. 1918-ban a Károlyi-kormány Erdély főkormánybiztosává nevezte ki, de a bevonuló román csapatok letartóztatták és öt év börtönre ítélték. Bár egy év után szabadon engedték, a fogság végzetesen megviselte, és 1922-ben, 59 évesen hunyt el.

Gaal Mózes (1863–1936) árvaságból és mélyszegénységből emelkedett a magyar pedagógia és ifjúsági irodalom egyik legjelentősebb alakjává. Zilahon végzett, majd Budapesten szerzett magyar–latin szakos tanári oklevelet. 1904-ben megalapította a Tisztviselőtelepi Főgimnáziumot, 1911-ben pedig felépült álmai iskolája, a gyönyörű Tündérpalota, amely pedagógiai elveinek megtestesülése volt. Itt tanított Babits Mihály is, aki ellen 1915-ben sajtóhadjárat indult, Gaal Mózes pedig kiállt mellette. Mindenki Mózsi bácsinak hívta, végtelen szerény, páratlanul kedves ember volt. Pósa Lajos halála után, 1914-től 1936-ig szerkesztette Az Én Újságom című gyermeklapot és közel félszáz éven át mintegy 250 kötetnyi ifjúsági regényt, elbeszélést és verset írt. Méltán nevezték „a magyar gyermekvilág Jókaijának”. 1936-ban hunyt el, temetésén százával vittek a gyerekek virágokat kedves Mózsi bácsijuknak.

Id. Bókai János (1822–1884), a modern magyar gyermekgyógyászat megteremtőjeként tisztelt orvos Iglón született német evangélikus családban Bock János néven, amit később Jókai Mór javaslatára magyarosított. A szabadságharc után, mindössze 27 évesen vette át a Szegénygyermek-kórház vezetését, amely olyan súlyos anyagi gondokkal küzdött, hogy egy időben a saját zsebéből fizette másodorvosát. Humanizmusa legendás volt: nemcsak gyógyított, de a szegény sorsú betegek családjait is segítette, a betegek felvételénél nem számított sem lakóhely, sem vallás. Az általa vezetett intézmény harminc év alatt európai színvonalú gyermekkórházzá vált, 1883-ban már Stefánia Gyermekkórház néven 144 ággyal működött. 1871-ben, Valéria főhercegnő meggyógyítása után királyi tanácsosi címmel tüntették ki. 1884-ben, 62 évesen hunyt el egy szerencsétlen baleset következtében: a Stefánia kórház lépcsőjén elesett és megsértette térdkalácsát, amiből már nem tudott felépülni.

Rökk Szilárd (1799–1888) ügyvédként dolgozott közel 50 éven át, szerény körülmények között élve egy Kerepesi úti udvari lakásban. Életében senki sem sejtette, mekkora vagyont halmozott fel takarékosságával. Csak halála után derült ki, hogy végrendeletében több mint 750 ezer forintot hagyott jótékony célokra: egyházaknak, iskoláknak, árváknak, kórházaknak, a tudományok és művészetek fejlesztésére, sőt 50 ezer forintot az állatkínzás megelőzésére szánt. Már életében is sokat adományozott, de úgy, hogy senki ne tudjon róla – lepecsételt borítékban vitt takarékpénztári könyveket azzal, hogy csak halála után bontsák fel. Fiatalon beleszeretett egy előkelő hölgybe, de a lány szülei visszautasították ajánlatát. Ez annyira meghatározó élmény volt, hogy úgy döntött: ha vele rosszat tettek, életében csak jót fog cselekedni. 1888-ban halt meg 89 évesen, temetésén óriási tömeg búcsúztatta.

Címlapi fotó: Huszár Boglárka